A szegedi párbeszédre alkalmat nyújtó délmagyar.hu cikkben olvasható sztereotípiákat nincs okunk komolyan venni.
Nippuri sumer pecséthenger
Bálint Csaba tollából október 6-án jelent meg a " Sumer–magyar rokonság: nem nyelvészeti vita
" című cikk a délmagyar.hu hasábjain. Ezt elemezzük alább, de nem azért, mert a cikk értékei ezt indokolnák, hanem mert neves nyelvészekre is hivatkozik. Ez a cikk eredményezte a
szegedi párbeszéd
(remélhetőleg folyamat) elindulását, amelynek különböző vonatkozásaira több cikkben is kitérünk.
Tényleg kicsinek tudnánk magunkat?
Bálint Csaba a cikk bevezetőjében a következőket írja:
"Minden népnek megvannak a maga legendái, eredetmítoszai, és ez így van rendjén. Benne vannak versekben, dalokban, könyvekben. De mi történik akkor, ha egy nemzet nem elégedett a saját sorsával? Ha kicsinek, kevésnek érzi magát?"
Erre a kérdésre joggal kapja fel a fejét a gyanútlan olvasó és kezdi magát elemezni: Valóban kicsinek érezném magamat? Valóban kicsinek tartanánk a magyar nemzetet? Vajon honnan veszi ezeket az "adatokat" Bálint Csaba, hogy ennyire biztos a kicsinységünk tudatában? S egyáltalán, mit jelent az, hogy egy nemzet kicsi? Centivel mérik-e ezt a nagyságot, vagy dollárban, a nemzeti történelem hosszában, netán a kiművelt emberfők sokaságában? A cikkből nem kapunk választ a kérdésre.
Ha ez a most elemzett írás tudományos igényű cikk lenne, akkor az olvasó joggal keresné az alátámasztását ennek az állításnak. Itt azonban ilyesmiről szó sincs. Bálint Csaba nem hivatkozik, nem bizonyít, csak azt sugallja, mintha a magyar nemzet kicsinek érezné magát. Nyílván azért írja ezt, mert szükséges ama további állításához, hogy a nagy népekkel való rokonságunk feltevése csupán kompenzáció lenne. Jellemző, hogy néhány sorral alább éppen az ellenkezőjét állítja ennek; ami azt a gyanút ébreszti bennünk, hogy a szerző nem gondolta végig a saját állításait.
Ami a kicsinységünket illeti, az eszembe villant egy nem is túl régi konferencia, amelyre - több más könyvkiadó között - engem is meghívtak a közelmúltban. A kormányzat ugyanis akkortájt megvont valamilyen támogatást a tankönyvkiadóktól és azok, akiket ez elevenen érintett, e konferencián adtak hangot az elégedettlenségüknek. Véletlenül keveredhettem e meghívottak közé, mert bár adtam ki néhány könyvet, a támogatások megvonása engem nem érintett, hiszen ilyesmivel sohasem kényeztettek el.
A
tudományos és tankönyvkiadás
unk helyzetéről tartott konferencián sok tájékozott ember panaszkodta ki magát, s közöttük valakitől elhangzott egy figyelemre méltó gondolatsor. Felsorolt néhány európai országot, amelynek nincs saját nyelvű könyvkiadása (ilyen
Málta
, ahol vettem egy könyvet a
Ggantija templom
ról, s tapasztaltam, hogy a könyvesboltban minden könyv angol nyelvű volt), nincs saját nyelvű szakszókészlete (ez azt jelenti, hogy a tankönyveik tele vannak idegen szakkifejezésekkel, vagy bizonyos szakterületekről nem tudnak az anyanyelvükön beszélni - ilyen nálunk a számítástechnika), nincsenek saját nyelvű tankönyvei (ilyen volt, ha jól emlékszem, Norvégia, ahol szinte mindenki tud angolul s ezért a norvég nyelvű tankönyvkiadással már nem bajlódnak).
Az előadó elmondta, hogy nekünk magyaroknak mindig volt valami okunk arra, hogy erőltessük a tulajdonképpen az anyagi erőnkön felüli saját nyelvű tankönyvkiadást - ezért a tankönyvkiadás területén nálunk olyan a helyzet, mint egy nagyhatalomnál, vagy középhatalomnál. A tankönyvírók éhbérért, vagy ingyen dolgoznak, hogy a diákjaiknak, és az olvasóiknak az anyanyelvükön olvasható kötetet tudjanak adni.
Elmélázhatunk azon, hogy e példából milyen következtetést vonjunk le: kicsik vagyunk-e, vagy nagyok ebben a tükörben? Hiszen az derül ki belőle, hogy kevés a pénzünk. De persze az is, hogy a tankönyvkiadásunk egy nagyhatalomhoz, vagy középhatalomhoz méltó.
Valójában ez a kérdés a legkevésbbé sem foglalkoztatja azokat, akik a sumer-magyar rokonság kérdését igényesen elemzik. Volt szerencsém személyesen ismerni Götz Lászlót, a sumer-magyar kapcsolatok kitűnő kutatóját. Több előadását hallgattam végig, valamint beszélgettünk és leveleztünk is e témában - de sohasem merült fel a nemzeti nagyságunk, vagy kicsinységünk kérdése. Götz László tudós volt, aki a tudományos kutatással foglalkozott, s nem holmi díszletek építésével.
Komolyan vehető kutatóknál sohasem hallottam ilyesmiről - nem sorolva ezek közé a finnugrisztika művelői által jegyzett hasonló kitalációkat sem, meg a friedrichklárákat, plessaelekeket és szakácsgáborokat sem.
"A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia néhány hete körlevélben hívta fel a hívek figyelmét a katolikus hit megőrzésére az újpogányság egyre terjedő szellemével szemben. Úgy vélik az országban ismét erőre kapott egyfajta pogányság, amely támadja a kereszténységet, elsősorban a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állításokat ítélik el. Az új vagy új köntösbe bújtatott régi tévhitekből és egyéb ámításokból nem csak a katolikus egyháznak van elege."
Azt, hogy miféle tévhitekről, ámításokról lenne szó, s hogy mi bizonyítja ezek tévhit vagy ámítás voltát, megint csak nem tudjuk meg a szerzőtől. Becsületszóra kellene elhinnünk neki, de ez nem megy.
Mi egyébként úgy gondoljuk, hogy a Mária és Jézus párthus származásáról alkotott elmélet nem "támadja a kereszténységet" - mint azt a szerző állítja - hanem éppen egyfajta szorosabb azonosulást fejez ki.
Akinek pedig elege van a hasonló elméletekből; az talán nem megfelelő honlapot, tévécsatornát, újságot, vagy pályát választott magának.
Nagy népek rokonsága
"A magyarokat egykor volt nagy népekkel rokonító tudománytalan elméletek is új lendületet kaptak az utóbbi időben." - írja Bálint Csaba, s nem is sejti, mennyire a fején találta a szöget.
Ugyanis legutóbb
Csúcs Sándor
professzor úr nagy jelentőségű cikket közölt az Eleink 2008/1-es számában. Ebben (hibásan) átveszi és előadja "
A finnugor elmélet alkonya
" c. kötetemből a "Pánmagyar megoldás" című fejezet lényegét, azonban az abból következő konzekvenciák levonása és a nevem említése nélkül.
Rédey Károllyal vitatkozva így fejtettem ki ezt a tételt a kötetem 187-188. oldalán:
"Hiszen éppen az okozza a zűrzavart, hogy a magyar nyelvet túl sok idegennek nyilvánított nyelvvel lehet rokonsági kapcsolatba hozni: azaz nem kevés, hanem túl sok a gyökér. Ez a nehézség azonban csak látszólagos, mert megoldható az eredendő hiba kiküszöbölésével.
Mi ez az eredendő hiba? Nos, végső soron a finnugrizmus léte. Az az indokolatlan finnugrista feltételezés, hogy a magyar nyelv nem lehet rokona csak a kijelölt finnugor nyelveknek. Ha ezen túl tudunk lépni, akkor a sok rokonítás nem lesz ellentmondó, csupán új őstörténeti koncepció után kiált.
Erre az új (pontosabban a hagyományoshoz visszatérő) őstörténeti koncepcióra lehetőséget adnak a közelmúlt genetikai, régészeti, őstörténeti és írástörténeti eredményei, amelyek lényege, dióhéjban a következő:
Ádámról és Éváról minden nép rokona minden népnek, minden nyelv rokona minden nyelvnek. Ez a modern genetika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a homo sapiens sapiens kb. 150 ezer éve alakult ki Kelet-Afrikában. Kezdetben csak egy-két ember, majd egy család hordozta az új génkészletet s az ő utódaik népesítették be mintegy 100 ezer év alatt a Földet. Ezért aligha férhet hozzá kétség, hogy valamikor minden modern ember egy nyelven beszélt. Így szemlélve a kérdést, értelmetlen és tudománytalan azon vitatkozni, hogy egyik, vagy másik nép és nyelve rokona-e a magyarnak, vagy sem.
Nyilvánvaló az is, hogy minden rokonság-meghatározás téves, amelyik e tényre nem figyel.
Azaz elvileg rokonnak kell tekinteni azon nyelveket is, amelyek között sem a folyamatos nyelvi változásokat nem ismerjük, sem a nyelv tartalma nem hasonló, sem semmi más adat nem mutat a rokonságra. Ezek esetében azt kell feltételezni, hogy az eltelt hosszú időszakban az eredeti nyelv minden eleme kicserélődött, vagy a felismerhetetlenségig megváltozott. A rokonság azonban mindezek ellenére tény, csupán a nyelvtudomány nem ismeri a változások folyamatát és semmilyen módszerrel nem is rendelkezik, amellyel ez kideríthető volna.
Mindebből az következik, hogy az összehasonlításokat a lehető legszélesebb körben kellene végezni s minden hasonlóságot elsősorban a genetikus kapcsolattal kell magyarázni s csak olyan mértékben gondolhatunk a véletlen egyezésre, amennyire azt az elvégzett matematikai elemzés megengedi. Végső soron egyik nyelvet sem lehet rokontalan szigetnyelvnek minősíteni."
Csúcs Sándor nyelvész professzor - Angela Marcantonio állításaival vitatkozva - rövidebben adja elő a kötetemből tanultakat:
"Ha elfogadjuk a Homo sapiens monogenezisét, akkor el kell fogadnunk az emberi nyelv monogenezisét is. Márpedig, ha az első emberek egy közös nyelven beszéltek, akkor a mai beszélt sok ezer nyelv kialakulása csak a nyelvrokonság feltevésével magyarázható. Más kérdés az, hogy a ma beszélt nyelvek többségének rokonsága az összehasonlító nyelvtudomány eszközeivel a nagy időbeli távolság miatt nem mutatható ki."
Ha attól eltekintünk, hogy nem a
Homo sapiens
, hanem a Homo sapiens sapiens monogeneziséről van szó (egyáltalán nem mindegy), akkor rövid, de nagy jelentőségű beismerés ez; amelynek horderejét talán maga Csúcs Sándor sem gondolta végig (vagy ha igen, akkor az az emberi és tudósi értékeit emeli ki).
Ebből az következik, hogy valamilyen fokon minden népnek rokonai vagyunk, legyenek azok akár kicsik, akár nagyok. Ez nem tudománytalan feltételezés, hanem tudomásul veendő tény - amiről a délmagyar.hu cikke még mit sem tud.
Mit jelent ez a mi gyakorlatunkban?
A
szegedi párbeszéd
keretében Kozmács István olyan értelemben nyilatkozott a kereszt alakú székely "d" (Du/Dana), a csillag alakú sumer dingir "isten" és a kereszt alakú akkád ilu "isten" jel általam említett rokonságáról; mintha azt gondolnám, hogy ezt a kereszt alakú jelünket sumerből (vagy az akkádból) vettük volna át.
Ez a származtatás azonban nem több a délmagyar.hu ban is jelentkező téveszme tükröződésénél.
Bizonyos, hogy a székely írás szegről-végről rokona a sumer írásnak is, meg az akkád írásnak is (amint szinte az összes antik írásnak), de a székely írás - a kőkori párhuzamok alapján - sokkal korábbi a sumer vagy az akkád írásnál. Egy általánosan ismert, a Pireneusoktól Dél-Amerikáig elterjedt, ősvallási jelentőségű jelképrendszerből kialakult írásrendszerről van szó csupán, amelyet többek között ismertek a sumerek és az akkádok is.
Ezért szó sincs arról, hogy nekünk a sumer eredeztetésre (a nagy népekkel való rokonságra) szükségünk lenne. Csupán tudós félreértés az egész, ami a székely rovásírás eredetének nem ismeretéből és a délmagyar.hu-ban közölt alátámasztatlan sztereotípiákból táplálkozik.
Abban egyetértünk, hogy Csúcs Sándor tőlünk átvett felismerése és beismerése nagy lendületet és alátámasztást ad a nagy népekkel való rokonságunkat bizonygatni akaróknak - de hogy ezek tudománytalan elméletek lennének, azt a szerzőnek Csúcs Sándor professzor úrral kellene megbeszélnie.
Felsőbbrendű nép-e a magyar?
"Mindig is voltak, akik megkérdőjelezték a finnugor nyelvrokonságot, mindig is voltak, akik úgy vélték, a magyarok valamiféle felsőbbrendű nép, amely nem lehet rokon a finnel vagy az észttel, akik a halzsíros rokonságot elutasították."
Valamilyen fokon természetes, hogy egy szülőföldjét és családját szerető ember a saját népét többre becsüli a többinél. Úgy vélem, hogy aki nem így gondolkozik, az kivétel (hogy ne mondjam: beteg) lehet. Ebből persze nem az következik, hogy a saját nép felsőbbrendű, csak az, hogy egy árnyalattal közelebb áll a szívünkhöz.
Minderre azonban nem lehet nyelvrokonság-elméleteket, vagy ezek cáfolatát építeni. Azt, hogy a finnekkel, észtekkel rokonok vagyunk-e, s ha igen (mert a monogenezis alapján ez kétségtelen), akkor mennyire; azt nem érzelmi alapon, hanem tudományos bizonyítékok alapján kell eldönteni. Amint azt is a tudományos bizonyítás módszerével (és nem a délmagyar.hu lapos prekoncepciójával) kellene értékelni és alátámasztani, hogy az alternatívok hisznek-e a finn és észt rokonításban, s azt mi alapján teszik. Ismereteim szerint komoly ember nem kételkedik a finnugornak kinevezett népek közötti valamilyen fokú nyelvrokonságban.
A köldöknézés és a prekoncepció a délmagyar.hu esetében sem segíti a tisztánlátást.
Elmekórtani tünet lenne a finnugrisztika hibáinak említése?
Régóta jelennek meg tudománytalan, népbutító írások, de, ami most zajlik, az már nem is a nyelvészet, inkább a pszichológia és a szociológia hatáskörébe tartozik" – írja Bálint Csaba "a kutatók"-ra hivatkozva, majd így folytatja:
"Amatőr, ámde magabiztos „nyelvészek" bizonygatják a maguk igazát, igazi nyelvészeti háború dúl egy-egy internetes fórumban a sumer–magyar rokonságról, a finnugor elméletekről és megannyi más témakörben. Aki olvassa, úgy érzi, ennek sosincs vége. Mindig van eggyel több „de". Egyre több összeesküvés-elmélet, egyre több alternatív igazság jelenik meg a világhálón."
Igen, valóban nagyon sok a "de", amire a nyelvtudomány nem figyelt érdemének megfelelően, s máig nem tud, vagy nem akar választ adni rá. Ilyen kérdés például az is, hogy miért nincs az OSZK most megtekinthető
nyelvemlék-kiállítás
án kiállítva valamelyik rovásírásos nyelvemlékünk?
Ezért örülnünk kell annak, hogy a kritikát ma már nem lehet úgy agyonhallgatni, mint a kádári diktatúrában. Ez talán ama régen ígért és vágyott szólásszabadság megvalósulása lenne? Korszakunktól kezdve valóban "sosincs vége", nem lesz vége - amíg a nyelvtudomány hibákat követ el, amelyekre válaszolni kell. Az internet megváltoztatja a tudományos világ lehetőségeit is; és az a tudományos fórum cselekszik helyesen, amelyik erre hamarabb reagál, amelyik ennek megfelelő stratégiát dolgoz ki és amelyik helyesen felel a kihívásokra.
Reméljük, hogy a szegedi párbeszéd egy folyamat kezdetének bizonyul, amely változtat ezen a helyzeten (a nyelvtudomány bezárkózásán).
Rejtett tudás?
"Sokan mintha birtokában lennének valamiféle rejtett tudásnak, amely egészen más fényt vet a magyarok történetére, de vajon a tudománynak kell-e foglalkoznia ezekkel?"
Igen, valóban ez a helyzet.
Például a
székely rovásírás
eredetének tisztázása, a
magyar ősvallás
jelképeivel rokon, abból származó rovásírással írt nyelvemlékeink elolvasása és felhasználása egy ilyen - a finnugrisztika számára rejtett - tudást jelent. Ezeket pedig fel kell használni, vélük a tudománynak foglalkoznia kell - ha számot tart arra, hogy tudományszámba vegyék.
Hiszen egyébként hiányos az alapozása.
Egyfajta lehetséges megközelítés szerint a nyelvtudomány csak azután foglalkozik a rovásírással írt nyelvemlékekkel, miután azokat elolvasták.
Ez a számunkra rokonszenves és elfogadható lenne egy jól működő tudományos világban. Ennek az eljárásnak ugyanis az a feltétele, hogy legyen egy tudományterület (az írástudomány), amelyik elolvassa a székely írással írt nyelvemlékeinket és átadja azokat a finnugrisztikának további elemzésre. Ilyen írástudomány azonban nincs (az én olvasataim pedig - úgy tűnik - nem keltenek elegendő figyelmet).
Ez esetben mégis a nyelvtudomány képviselőinek kell lépniük és elolvasniuk a rovásszövegeket - hiszen egyébként féloldalas az alapozásuk, a székely írás elődjével írt nyelvemlékek nélkül nem tudnak megfelelő képet alkotni a magyar nyelv korai állapotáról és elterjedtségéről.
Szerencsére ez történt a szegedi párbeszéd alkalmával, ahol
Kozmács István
a szentgyörgyvölgyi tehénszobor és a budapesti hun fibula feliratait elemezte. Várható, hogy a hasonló alkalmak szaporodnak és ez hasznára lesz a nemzeti írástudománynak.
Nyelvészeti-e a vita?
"Ez nem is nyelvészeti vita" - mondja Fancsaly Éva a cikkben - "Ez az egész inkább a szociológia és a pszichológia területe, mintsem a nyelvészeté. Persze ismerjük a furcsa elméleteket a magyarság eredetéről, de ezekkel többnyire nem lehet vitatkozni, mert azok, akik hisznek bennük, nem nyitottak a vitára. Ezeket a teóriákat a nyelvészet eszközeivel könnyedén meg lehet cáfolni, hiszen alig akad a kidolgozóik között olyan, aki bármiféle tudományos hátteret fel tud mutatni, az érvelésükön pedig ez nagyon meglátszik. A nyelvészet egy egzakt tudomány. Nem elég magyarul beszélni ahhoz, hogy tudományos munkát végezzünk."
Nincs igaza Fancsaly Évának abban, hogy " ezeket a teóriákat a nyelvészet eszközeivel könnyedén meg lehet cáfolni" hiszen - mint azt Csúcs Sándor esetével is illusztráltuk - gyökeresen eltérő megközelítésben is lehet szemlélni a sumer-magyar viszonyt, s ebben az új megközelítésben cáfolhatatlan a rokonság. Könnyű belátni, hogy ez a nyelvi jelenségek (például a szavak) rokonításakor is más megközelítést követel meg. A sumer és a magyar szavak hasonlóságát akkor is a rokonság jeleként kell vagy lehet elsősorban értékelni, ha a szabályos hangváltozások rendszere ezt nem támogatja. Hiszen a nyelvtudomány csak 5-6 ezer évre tud ezekkel visszatekinteni, a rokonságunk pedig mintegy 150 ezer évre tekint vissza. S az első kb 145 ezer év alatt keletkezett szavaink csak hasonlíthatnak egymásra, de aligha felelnek meg a szabályos hangváltozásoknak.
Abban sincs igaza, hogy ne lennénk nyitottak a vitára. Sőt, kifejezetten kérjük Fancsaly Évát, hogy szíveskedjen megvitatni velünk a most olvasható - a szegedi párbeszéd során felmerült - kérdéseket itt a Tudós virtuson, vagy máshol!
Úgy véljük, hogy a pszichológiára az utal tudományos érvek helyett, aki - bár a szakterületéről lenne szó - önmagától nem jutott el a monogenezis nyelvrokonságot illető következményeinek felismeréséig. Azt, hogy ezt a természetes lépést a finnugrisztika neves képviselője egy dilettáns ötletét követve is megteheti, Csúcs Sándor professzor úr esete is példázza.
"Azt mondják egyesek, hogy mivel a sumer agglutináló nyelv volt, és a magyar is az: a sumer és a magyar rokonoknyelvek, de ezen logika mentén a fél világgal rokonságban vagyunk."
Pedig nem ez a helyzet, mert az egész világgal vagyunk rokonságban. Az agglutinálók ezen belül csupán a közelebbi rokonaink lehetnek.
Miért is vagyunk csúcstartók nyelvrokonításban?
"Azok, akik egy nem létező mítosz felépítésén fáradoznak legtöbbször a sumer–magyar kapcsolatban hisznek, de népszerű a magyarokat a hunokkal rokonító teória is, és néhányan úgy vélik, a magyar volt az első nyelv, és belőle alakult ki a többi. A kisebb népeknél általában megfigyelhetőek ilyen tendenciák. Néhány balkáni nemzet kitalált mítoszaival hasonlíthatók össze a magyar próbálkozások, de azt hiszem a magyarok ebben abszolút csúcstartók" – mondja Sipőcz Katalin.
A magyar azonban nagyjából ugyanolyan nép, mint a többi. Ha mégis csúcsot tartunk a nyelvrokonításban, akkor annak az is oka lehet, hogy a magyar olyan nyelv, amelynek széles körű rokonsága könnyen kimutatható - s ez a nem szakembereknek is feltűnik.
Ha a finnugrisztika módszereivel ez a feltűnően sok rokonság nem bizonyítható, akkor a finnugrisztika módszereivel, vagy szándékaival lehet baj.
