Időről időre nekirugaszkodik valaki a magyar népnév etimológiájának.
Kötelességünk lenne érteni népnevünk jelentését. Közpénzen tartott nyelvészeink azonban nem rendelkeznek a nagy feladathoz szükséges tudással, körültekintéssel és erkölcsi erővel – ezért a kérdést megválaszolni nem tudják, vagy a liberális ellenszélben nem merik.
Helyette port hintenek tágra nyílt szemeinkbe.
E tárgykörben legutóbb a „Honfoglalás és nyelvészet” c. kötet (Balassi Kiadó, Budapest, 1997.) egyik fordulata bántotta a szememet. Itt a népnevünk eredetét taglalók által többször felhozott indogermán manu- szó említtetett meg újfent, amelyről a külföldi vallástörténeti – mitológiai kutatások azt mutatták ki, hogy valójában egy hérosz, egy mítikus ősalak megnevezése volt. „Több, mint érdekes, hogy e tény a magyar népnévvel foglalkozók körében észrevétlen maradt.” – teszi hozzá ehhez Gulya János nyelvész a fenti kötet 95. oldalán.
Ami tulajdonképpen szó szerint igaz, de mégsem a teljes igazság. Ugyanis 1989-ben, Felsőőrött, egy Gulya János úr jelenlétében tartott írástörténeti tárgyú előadásomon mellékesen a fentihez nagyon hasonló álláspontot fejtettem ki a Muagerisz név kapcsán a magyar népnév eredetéről – persze mit sem tudva a manu-val kapcsolatos kutatásokról.
Az előadás után Gulya János úr véleményét külön meg is kérdeztem. Ő a fejét fogta:
- Szegény Muagerisz! Mi mindenhez fel lehet használni a nevét! -
Azt azonban nem közölte velem, szöget ütött-e fejébe a feltevésem, hogy utánanéz-e a kérdésnek a manu-val foglalkozó indogermanisztikai tanulmányokban, s hogy csúsztatásnak is beillő mondatával letagadja-e a gondolatomat az égről.
A finnugrista nyelvész társadalom népnevünk etimológiájával kapcsolatos kudarcának egyik oka az, hogy a rovásírás kutatásának mellőzése miatt nem vehették eléggé figyelembe az ősi magyar mitológiát. E mitológia néhány jelenségéhez ugyanis csak a rovásírás eredetét célzó kutatásokkal lehet közelebb kerülni - lévén a rovásjelek előképe egy-egy vallásos szimbólum. Csak hát, ők kiütést kapnak már a rovásírás említésétől is.
Népnevünk párhuzamai pedig csak a mitológia segítségével válnak igazán érthetővé. Ezen párhuzamok közé szokták sorolni Muagerisz hun uralkodó nevét, valamint a gyermek (fordított szórend), a mogyoró és a madár szavunkat is. E jelentésváltozatok magyarázata az, hogy eredetileg az isteni triász (atya-, anya- és fiúisten) fiú, azaz gyermek tagjára vonatkoztak, akinek a Turulmadár volt az egyik, a mogyoró pedig a másik megjelenési formája, vagy szimbóluma.
A magyar népnév összetett szó. Hosszú története során azonban olyannyira megváltozott, hogy eredeti összetevőinek jelentése (sőt száma) is megváltozott, elhomályosult.
A kutatás általában egyetért abban, hogy az ar végszótag „ember, férfi” jelentésű. Ez közel áll az igazsághoz, de nem pontos. Azért nem pontos, mert a szó közepén lévő „gy” hang részben a végszótaghoz tartozik (s erre emlékeztet a fent említett gyermek szavunk is). A közelmúltban (ez talán a bronzkorban lehetett) ugyanis még mag-gar, vagy hasonló lehetett a szó alakja s az összetett szó közepén lévő „gg” alakulhatott át „gy” hanggá.
Ennek a mag-gar, vagy mag-khar összetételnek „ mag as har cos” volt a jelentése s ez már arra a mitikus ősalakra utal, amelyről a manu kapcsán már szó esett.
Ebből az összetételből a gar/khar utótag gyakorlatilag azonos a hurrita (harri) népnévvel. Amely népnév kettős jelentésű, ugyanis nem csak hurritát, hanem harcost is jelentett. E nem indoeurópai nép nevéből, a harcosok népének nevéből, lett aztán az árja „nemes” szó, amely az indoeurópai népeknél is oly nagy karriert futott be, hogy Írországtól Iránig népek nevét adta. Mi magyarok - Bíborbanszületett Konstantin szerint - a hurriták másik nevét, a szabírt használtuk (szavartü formában) népnévként. A hurri/harri népnév-változatot pedig harcos szavunkban őrízzük.
A szabír népnév jelentése egyébként „szent domb” lehet (vö: manysi sa nki „nagy isten”, sumér bar „földhányás”). S itt a megszemélyesített világhegyről (világoszlopról, világtengelyről, égig érő fáról, Tejútról) van szó, „aki” szintén a fiúistennel azonos.
A szabar, szavar népnévből rövidülhetett aztán az abar, avar népnév s az avarok magyarságát ma már egyre több adat bizonyítja.
A mag-gar összetétel mag előtagja Muagerisz hun uralkodó neve alapján eredetileg mu-ag alakú összetétel lehetett. Ebből a mu „föld” jelentésű (vö: me ző, me gye, me zsgye), az ag pedig azonos az ág, ég, ék, hegy szavaink közös gyökével. Azaz itt is az égig érő föld-ék, a világhegy bukkan elénk.
Ugyanez a jelentés rejlik a külföld által máig használt (ungarn, hungarian, vengr stb.) elnevezésünk forrásában, az onogur-ban is. Ez a tíz jelentésű van szavunkból, valamint az ék (hor og) és az úr megfelelőjéből áll. Azaz itt is felbukkan az ék-úr, a megszemélyesített világoszlop. Különböző népneveink ugyanarra a mitikus ősre, az eget tartó isteni világhegyre utalnak, aki egyúttal a legnagyobb harcos (hadisten) is volt.
S ez a mitikus hős korántsem ismeretlen számunkra. A magyar hagyomány népnevünket Nimród ősapánk egyik fiának, Magornak a nevéből eredezteti. Ő az az ősalak, akinek indogermán megfelelőjét csak mostanában kezdi megsejteni a magyar krónikákat következetesen figyelmen kívül hagyó akadémikus tudomány.
Nem titkolt derűvel veszem tudomásul, hogy finnugrista nyelvészeink sznobizmusa és pártfegyelme addig nem engedi észrevenni a fenti összefüggéseket, amíg valamelyik indogermanisztikai szaklapban beléjük nem botlanak.
