A feliratos emlékek primitív változatának sorozataival találkozott Mikluho-Maklaj Új-Guinea pápuáinál. Mint írja, Bongu faluban a férfiak háza homlokzatán egy sor pajzsot látott, amelyek hieroglifákhoz hasonlító durva rajzokkal (halakkal, kígyóval, nappal, csillagokkal stb.) voltak díszítve. Más falvakban a kunyhók falán vagy fák törzsén látott hasonló rajzokat. Megfejtésük kulcsát egy lakomán találta meg, amelyen két csónak vízre bocsátását ünnepelték meg. Az ünnepség végén ugyanis az egyik bennszülött résztvevő egy darab szénnel valami gerendára egy sor hasonló primitív jelet rajzolt, ezzel állítva emléket a csónakok vízrebocsátásának és az azt követő lakomának. (Kabo/1982/294)
Az ilyesféle feliratos emlékek sora aztán alkalmas volt az elmúlt idő eseményeinek évkönyvszerű visszaidézésére, hiszen az évenként ismétlődő naptári ünnepekről tudósító feljegyzések eleve évekhez kötötték és sorba rendezték az őket megelőző és követő többi feliratot is.
2. ábra. Észak-amerikai indián totemoszlop
Hasonló szerepet játszott az észak-amerikai indiánok totemoszlopa, amelyik az oszloptulajdonos gazdagságát és tekintélyét, nemzetségének történetét, elődei hőstetteit s néha saját kalandjait illusztrálta (Szegal/1982/336).
3. ábra. Észak-amerikai indián totemoszlop
Az indián képírás legismertebb emlékei az évkönyvszerű bejegyzéseket tartalmazó, bölénybőrre rajzolt dakota Téli Krónikák. A Kéki Béla (1971/22) által közölt példányt 1800-tól 1870-ig vezették s a nem fonetikus képjelek többek között háborúról, járványról, áradásról, napfogyatkozásról és halálesetekről tájékoztatnak.
Hasonlóképpen járnak el ma is az obi-ugorok is a medve elejtésekor rendezett medveünnepen. Ilyenkor tánccal, zenével kísért előadáson mutatják be a világ teremtéséről és a nép történetéről őseiktől örökölt tudást, amelyekről minden alkalommal fába rótt emlékeztetőt készítenek. Ezeket az emlékeztetőket féltve őrzött titokként kezelik és csak a legritkább esetben mutatják meg idegennek. Nem véletlen, hogy e feljegyzések szerkezete hasonló az ősi vallási irodalom ismert alkotásainak, például az Ószövetségnek a szerkezetével (jellemzően a Teremtéssel, a nép történetével és erkölcstannal foglalkoznak).
Az emlékezet írásos megerősítésére irányuló igény tehát igen régi az emberiségnél, s ez igényt azzal a fejlett, vagy primitív írásrendszerrel elégítették ki, amelyik éppen a rendelkezésükre állt. Amikor a magyar történeti irodalom kezdeteiről értekezünk, megemlíthetjük, hogy a magyar íráshasználat kezdetei bizonyosan kőkori előzményekre mentek vissza (l. "
Az Éden írása
" és "
A szentgyörgyvölgyi tehénszobor jelei
" c. tanulmányokat!). Azaz volt írásunk, amellyel megörökíthettük a minden nép által megörökítendőnek ítélt események emlékét.
A származásra utaló, akár a kőkorszak óta megőrzött nemzetségjelek is tekinthetők egyfajta primitív történetírásnak. A nemzetségjel viselői ezzel jelezték mindenki számára elolvashatóan a származásukat. Ilyen, a dinasztia származástudatát megörökítő nemzetségjel a Nimród tamga, amely megtalálható egy XII. századi magyar ezüstdénáron és a bolgár uralkodók környezetében is. A magyar és a bolgár uralkodó dinasztia egyaránt Atillára vezette vissza a családfáját s az általuk közösen használt nemzetségjel erre a közös származásra emlékeztette a kortársakat.
A Nimród tamga az Orion csillagkép vonalas rajza. A csillagképben a sumérek Ninurta hadisten alakját tisztelték s Ninurtát ma Nimróddal azonosítják. Sztyeppi eleink – néprajzi és mitológiai adatok alapján – szintén Nimród ősapánkat látták az Orion csillagképben. Amikor az első latin betűs krónikáinkat írni kezdték, ez a tamga bizonyosan a krónikásokat befolyásoló egyik tényező – ha úgy tetszik forrás – volt a hun történet megfogalmazásakor. Thúróczy János krónikájában ez a hagyomány így fogalmazódott meg: „Attila király sem vádolható semmiképpen, hogy megtagadta származását, hiszen címzésében ott találjuk, hogy a nagy Nimród unokájának vallotta magát.”
A Nimród tamga korunkban annak bizonyítéka, hogy az Árpádház Nimródtól és Attilától származtatta magát – azaz ma is felhasználható, írásszerű forrásadatot jelent a történetírók számára (vö. Varga/1999/111!). S itt nem csupán a történelmi kapcsolatot bizonyító adat fontos, hanem az is, hogy ez az adat (a tamga grafikai alakja) nem maradhatott fent szájhagyomány útján. Ezt a tamgát csak valamilyen grafikai jellegű alkotáson (rajzon, rováson, pénzérmén stb-n) lehetett továbbadni és megőrizni. Ezért értékelhetjük a hun korból másolatban reánk maradt, történeti értékű írásos forrásnak.
Fontos tanulságot jelentenek az azték, maja és miszték indiánok kódexei, amelyekből alig néhány élte túl Diego de Landa püspök és társai könyvégető buzgalmát. Közülük a Codex Bodley, az oxfordi egyetemi könyvtárban, a Bodleianában őrzött miszték könyv – amelynek értelmezését 1951-ben adta közre Alfonso Caso mexikói régész – az uralkodó családok tagjainak legfontosabb életrajzi adatait sorolja fel, azaz jellegzetes történetírói alkotás (vö: Kéki Béla: Az írás története, Vince Kiadó, Budapest, 2000., 46. oldal!).
4. ábra. Kajova indiánok bölénybőrre írt krónikája
Számunkra most az a leglényegesebb, hogy ezeket a szó-szótagoló írással írt kódexeket a kőkorszak viszonyai között élő népek írták. S nagyon különös lenne, ha a jóval fejlettebb kulturális szintet képviselő honfoglaló magyarság esetében kétségbe vonnánk a hasonló történetírói alkotások létezését.
