A valódi őstörténetünk letagadását célzó finnugrista blöffök egyike a nyugati mintára készült ősgeszta, amely szerintük az első magyar történetírói alkotás lett volna.
1. ábra. Az Orion csillagképet ábrázoló Nimród tamga egy XII. századi ezüstdénáron; a hun eredetű magyar dinasztia eredethagyományának írásos bizonyítéka; a tamga párhuzamai megtalálhatók az obi-ugorok, a csuvasok, a dunai bolgárok és a boszporuszi királyság emlékei között, valamint
a tusnádi Vártető késő népvándorláskori sziklavésetein
is
A történelmi irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig[1]
Nemzeti történetírásunk kezdeteinek kutatója előtt nagy és szinte megválaszolhatatlan kérdések tornyosulnak. A legkorábbi történetírói alkotások talán visszavonhatatlanul elvesztek. Ha fenn is maradt belőlük néhány részlet (a sokadik másolatban, vagy a szóbeli hagyományban), szerzőik nevét és ismereteik forrását többnyire csak találgatjuk, állításaik hitelét igazoló okleveles adatunk, vagy külföldi kútfőnk pedig alig van.
Az ilyen – ismeretek által nem nagyon korlátozott – terepen tevékenykedő szerző szabadabb kezet kap, alkotó gondolatai kifejtésére nagyobb lehetősége kínálkozik, s így történetíró, tudatformáló felelőssége is megnövekszik.
Kristó Gyula kötetének jelentőségét ugyanis az adja, hogy a cím mögött kimondatlanul is felsejlő összetett kérdéscsomagra alapvetően kétféle válasz adható. Attól függően, hogy jól szervezett pusztai állam, vagy besenyőktől hajszolt horda képét kívánjuk-e a Vereckei-hágón 894-ben Ungvár felé ereszkedő Álmos háta mögé rajzolni.
Az írásbeliség – s különösen a történeti irodalom – kezdetei szorosan összefüggenek a magyar államszervezet kialakulásának kérdésével. Írásra ugyanis – mint ez általánosan elfogadott – a magas fokon szervezett társadalmaknak van szüksége.
Kevésbé emlegetett tény, hogy kezdetleges történeti feljegyzésnek tekinthető, szimbólumokból és képjelekből álló emlékeztetőket a valódi írásbeliséggel még nem rendelkező, esetleg csupán kőkori viszonyok között élő törzsi társadalmak is készítettek. Ezek tekinthetők egy természetes fejlődésen átment nép esetében a történeti irodalom legkorábbi kezdeteinek.
Sajnálatos módon a cím által sugallt (valódi) kezdetek vizsgálatával – néhány utalástól eltekintve – a szerző nem foglalkozik. Kristó Gyula munkájában fel sem merül az a kérdés, hogy őseink rendelkeztek-e hasonló kezdeményekkel s ezek milyen hatással lehettek középkori krónikáinkra.
Mint azt az előszóban olvashatjuk, Kristó Gyula csak a tatárjárás előtt keletkezett történeti alkotásokra volt tekintettel. Fő célkitűzésének Anonymus, a Pozsonyi évkönyv, valamint a XIV. századi krónikakompozíció keletkezési idejének, egymáshoz való viszonyának, műfajának és mintájának vizsgálatát tekintette.
A „minták” közé tartoznak azonban az indokolatlanul nem történetinek minősített (honfoglalás előtti magyar) kezdetek is, amelyek elemzése nélkül Kristó Gyula – tudós társaihoz hasonlóan – a maga elé kitűzött részfeladatot sem teljesíthette maradéktalanul.
Nincs tisztázva, – írja a szerző – hogy a legkorábbi magyar történetírói alkotások évenként araszoló, rövid híreket közlő évkönyvek; időrendre ügyelő, bővebben megszólaló krónikák; avagy kerek történeteket kompozicionálisan feldolgozó gesták voltak-e.
Azaz a szerző e helyütt nem említi a lehetséges történetírói alkotások között a feliratos emlék és a nemzetségjel típusát. Pedig honfoglaló őseink kétségtelenül készítettek és alkalmaztak ilyeneket, lévén e műfajok általánosan elterjedtek a sztyeppi népek körében és a honfoglalásra készülő magyarságnál kezdetlegesebb kulturális szinten élő népeknél is.
Kutatóink – Kristó Gyula szerint – mindmáig nem tudtak megegyezni a legkorábbi magyar történeti írásmű műfaji meghatározásában és keletkezési idejében sem. A kutatás fő vonulata a gesta jelleget hangsúlyozza (erre utal az ősgesta, Gesta Ungarorum terminus) és 1000-1280 közötti időkre teszi a feltételezett ősgesta keletkezését. Általában megegyeznek abban, hogy a magyar krónikás irodalom egyetlen alkotásból szökkent szárba.
Ez az ősgesta – Kristó Gyula szerint – műfaját tekintve krónika volt. Relatív időrendben tárgyalta az eseményeket, így döntő kompozíciós eleme is az idő volt. Az eseményeket általában nem részletezte, nem kerekített novellisztikus epizódokat az egyes mozzanatok köré (ezért nem volt valódi gesta), de nem volt szigorúan év szerinti beosztású, vagy évente vezetett alkotás, tehát évkönyv sem. (Egyébként csupán egyetlen magyarországi annales, a Pozsonyi évkönyv maradt reánk, s ez 997 és 1182 közötti évekből közöl adatokat.)
A tatárjárás előtti történeti irodalomban a XII. század vége felé nagy fordulat következett be – írja a Kristó Gyula – amikor az addig Európától meglehetősen elszigetelt Magyarország nyitott Európa felé, előbb politikai, majd szellemi értelemben is. A XII. században az egész nyugati Európában felmerült az igény arra, hogy a nemzeti múlt ismerete, amely addig szóbeli formában élt, átlépjen az írásos formába. Ahol ezt az áramlatot nem akadályozta a kolostori évkönyv- és krónikairodalom uralma, ott megjelent és kiterebélyesedett az irodalmi irányú és magaslatú gestairodalom. E könyv arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy a regényes gesta műfaját Magyarországon nem Anonymus, hanem az a XIII. század eleji krónikaszerző honosította meg, aki ugyancsak Franciaországban tanult, s e műfajt új, még fel nem fedezett korra, a magyarság pogány időszakára alkalmazta. 1210 táján tehát két ikermű jött létre: a keresztény magyarok gestája egy ismeretlen szerző tollából és a pogány magyarok gestája egy másik ismeretlen – Anonymusnak nevezett – szerző alkotásaként. Az előbbi szerző gestája forrásaival (a hihetőleg Kálmán-kori ősgestával és folytatásaival) egyetemben felolvadt a későbbi krónikások alkotásaiban. A magyar őskrónika eleve egy nép keresztény korszaka történetének felvázolására vállalkozott.
A XIII. század elején alkotó névtelen krónikás ez őskrónikát a magyarok történetéről szóló régi könyveknek nevezi (antiqui libri de gestis Hungarorum). A gesta szó e helyütt nem műfaji megnevezés. A liber „
könyv
” többes számát nem tudjuk magyarázni. Arra az elvi lehetőségre, hogy többféle önálló mű, kis monográfia léte indokolná a többes számot, jelen ismereteink alapján kevéssé gondolhatunk – írja Kristó Gyula, művének 131. oldalán.
[1] Kristó Gyula hasonló című – 1994-ben kiadott – munkájának kritikája. A jelen cikk első változata 1995-ben a Novemberi Magyar Fórumban jelent meg.
Tartalomjegyzék
1. A történelmi irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig
