Szerintem ez a hun-magyar kapcsolatok letagadása. Kozmács István azonban azt mondta: nem ez a cél. Aztán minden módon cáfolni törekedett a hun-magyar azonosság alátámasztására felhozott érveimet.
Hun csat (Bóna István nyomán) a székely rovásírás "us" (ős) és "gy" (Egy) jeleivel írt "Ős Egy" mondatjellel; egy átlagos finnugrista nyelvész nem veszi a kezébe ezeket az ábrákat és nem ismeri a székely írást sem; nem veszi észre, hogy itt az egyik legkorábbi magyar nyelvemlékről van szó - sőt ha figyelmeztetik rá, akkor is elmeorvosért kiált (éppen ezért tiszteletet érdemel Kozmács István, aki fáradságot nem kímélve elemezte némelyik hasonló nyelvemlékünket)
E cikksorozatban a szegedi párbeszéd eddigi eredményeit próbáljuk meg összeszedni és értékelni. Többnyire rövid megállapításokról van szó, amelyekből éppen csak kihámozható valamelyik fél álláspontja. Azonban ezek segítségével is tetten érhetjük a nyelvészeti-őstörténeti kérdések tárgyalását nehezítő hibákat. Abban a reményben tesszük ezt, hogy az azonosított hibákat könnyebb kijavítani, s ebben a javító tevékenységben "tudós" és "dilettáns" egyaránt szerepet vállalhat, sőt együttműködhet.
Az ellentmondás jelentkezése a hun-magyar azonosság kérdésében
A szegedi párbeszéd során Kozmács István nyelvész bírálta meg néhány cikkemet, sorra véve az abban kifogásolhatónak vélt részleteket. Így idézte az egyik cikkemből ama álláspontomat, amely szerint a finnugrizmus legfőbb célja a hun-magyar azonosság tagadása. Kozmács István erre röviden úgy reagált, hogy a finnugrisztikának "nem ez a célja".
Ebben a cikkben azt az ellentmondást elemezzük, amelyet e téren Kozmács István (és az általa képviselt finnugrisztika) nyilvánosan is vállalt elvi álláspontja és gyakorlati tevékenysége között tapasztaltunk. Kozmács István rövid tagadásának ugyanis ellentmondani látszik az a tevékenység, amelyet ő maga és a kollégái ténylegesen végeznek.
A szegedi párbeszéd kiindulópontját képező délmagyar.hu - cikk alapvetése
A délmagyar.hu cikkírója a " Sumer-magyar rokonság: nem nyelvészeti vita" c. pamfletjében megadta a kezdőhangot ehhez a hun-magyar vitához. Jobb lenne, ha az eltérő nézeteket vallók között egy tudományos igényű kötet megjelenését követően élénkülne meg a vita - de a közállapotok és a finnugrisztika jelenlegi helyzete nem kényeztet el bennünket.
Nem kellene erről az átgondolatlan, s csupán a cikkírónál és a hunfalvysták körében tapasztalható elfogultságot illusztráló cikkről több szót ejteni (egyszer már írtunk róla "
A sumer-magyar valóban nem vita többé
" címmel); ha a cikk nem néhány tudós véleményét idézné, s ha a hun-magyar kérdés esetében nem lett volna érzékelhető egyfajta pártosság a szegedi párbeszéd során is.
Amikor a hun-magyar azonosságról értekezünk, érdemes visszaemlékeznünk erre a délmagyar.hu cikkre. Ez ugyan - a mércén aluli érvelése miatt - nem vehető tudományos igényű megnyilatkozásnak; arra mégis alkalmas, hogy felmérjük, melyek azok a kérdések, amelyek a finnugrisztika képviselőit leginkább foglalkoztatják. Amikor ezek a derék tudósok kiöntik a lelküket egy kebelbeli újságírónak, akkor nyilván azt mondják el, ami a szívüket a leginkább nyomja. S ezért fontos a számunkra ez a cikk, mert a kevés felsorolt - problémásnak ítélt - kérdés között megtaláljuk a hun-magyar azonosság "rémét" is.
Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy melyik oldalon foglalnak állást e kérdésben a finnugrisztika képviselői. Nem azt állítják, hogy a hunok azonosak a magyarokkal, hanem az ellenkezőjét. Sőt ennél is tovább mennek: a cikk, amihez a nevüket adták, úgy állítja be a dolgot, mintha a hunok és a magyarok azonosságának a híve pszichiátriai eset lenne.
Mondanunk sem kell, hogy ennek az érvelésnek semmi köze a tudományhoz. Az ellenfél ócsárlása nem tudományos érv. Aki tudományos igényű érvelés helyett ilyesmivel él, az azt teszi nyilvánvalóvá, hogy nem tudós (azonban bennünket nem ez érdekel, mert ez tudományon kívüli szempont lenne, csupán azt konstatáljuk, hogy a finnugrisztika képviselői e cikk alapján is érzelmileg azonosulni látszanak a hun-magyar azonosság tagadásával).
A cikkből az nyilvánvaló, hogy a hun-magyar kérdést a finnugrisztika képviselői a rendkívül fontos kérdések közé sorolják (hiszen egyébként nem említették volna meg e rövid cikkben). A nyelvtudósok itt a hun-magyar azonosságot tagadó álláspontra helyezkednek, és ezt a nézetet a legnagyobb mértékben a sajátjuknak érzik. Érzelmileg is annyira azonosulnak vele, hogy hangoztatása közben kivetkőznek a tudósi, sőt az emberi méltóságukból is és egy piacokon sem elfogadható oldalvágással próbálnak alátámasztani egy tudományos igényű érvelést kívánó nézetet.
Ez áll a délmagyar.hu-ban Bálint Csaba által jegyzett cikkben:
"Ez nem is nyelvészeti vita. Ez az egész inkább a szociológia és a pszichológia területe, mintsem a nyelvészeté. ... Az az ember, aki kicsinek és gyengének érzi magát, a nemzetet, amelynek tagja, egy régi dicsőségbe, valamiféle isteni eredetbe próbál kapaszkodni. ... Azok, akik egy nem létező mítosz felépítésén fáradoznak legtöbbször a sumer–magyar kapcsolatban hisznek, de népszerű a magyarokat a hunokkal rokonító teória is".
Vagyis az alaphangot - a bizonyítékok bármiféle elemzése nélkül - így adja meg ez a finnugrista tudósok nézetére támaszkodó és azt idéző cikk: Aki a hun-magyar azonosságban hisz, az pszichológiai eset. Az ilyeneknek a nézetét ezért egy nyelvésznek, vagy a nyelvészetnek komolyan vizsgálnia, cáfolnia sem kell.
Ez elég világos beszéd, méghozzá finnugrista beszéd.
Mit mond e kérdésről Kozmács István az egyetemi hallgatók előtt?
Kozmács István röviden, határozottan és egyértelműen tagadta az álláspontomat amely szerint a finnugrizmus legfontosabb célkitűzése a hun-magyar azonosság letagadása lenne. Az egyetemen - érthető módon - csak azt lehet előadni a tudásra szomjazó, nyiladozó értelmű fiatalságnak, hogy a tudomány célja a megismerés és nem az egykor volt valóság letagadása. Hunfalvy és a hunfalvysták ki nem mondott, de a gyakorlatban végigvitt programja a katedrákról nyiltan nem hirdethető.
Azt sem kétlem, hogy Kozmács István őszintén hisz is abban, amit a diákjainak tanít. Valóban úgy gondolhatja, hogy a hunok nem azonosak a magyarokkal (vagy ehhez az azonosításhoz nincs elegendő bizonyíték) és hogy az általa tisztelt finnugrisztika a tudás (vagy a pillanatnyilag lehetséges és szükséges tudás) birtokában van.
Ez esetben azonban téved: nem méri fel és nem értékeli helyesen egyrészt a hun-magyar azonosság bizonyítékait, másrészt a finnugrizmus valódi céljait. A tudományos életben azonban a tévedés megengedett, a téveszme és annak cáfolata a tudományos vita eszközeivel előadható.
Mindezt összefoglalva: Kozmács István röviden kifejtett elvi álláspontja rokonszenves és vállalható, mert minden kutatónak joga van saját álláspont kialakítására és mert ez az álláspont nem gátolja a továbblépést és a hibák kijavítását.
Hogyan viszonyult Kozmács István a hun-magyar azonosság bizonyítékaihoz a gyakorlatban?
Sorra vette és szigorú kritikában részesítette a vélt vagy valós hibáimat. Ez önmagában még nem jelentené azt, hogy ellentmondás van a meghirdetett elv és a finnugrisztika napi gyakorlata között - ha a kritika minden részletre kiterjed és minden esetben jogos. Azonban nem ez a helyzet.
Bírálóm észrevételei három csoportba sorolhatók: az elfogadhatók, az esetlegesek és az elfogadhatatlanok csoportjába. Így van ez rendjén, a hasonló szórás természetes velejárója a véleményeknek.
1., Igaza volt például akkor, amikor figyelmeztetett, hogy a jücsen népnév valójában dzsürcsi (s hogy a kérdéses szójegyzékük a magyar nyelvészek előtt már ismert és azt fel is dolgozták).
2., Feltehetően nincs teljes mértékben igaza Kozmács Istvánnak akkor, amikor ezt a korábbi feldolgozást ma is elfogadhatónak és ezzel a kérdést elintézettnek véli (erre vissza kell még térni egy, vagy több külön cikkben).
A Csúcs Sándor professzor úr által "A finnugor elmélet alkonya" c. könyvemben foglaltak hatására is elfogadott eredeti ("Ádámtól és Évától" levezetett) nyelvrokonság-szemlélet alapján ugyanis joggal kérdőjelezzük meg a finnugrisztika azon feldolgozásait, amelyek a nyelvek monogeneziséről megfeledkeztek és az íróasztal mellett kitalált nyelvcsaládok és hangtörvények bűvöletében hozták meg az ítéleteiket. Így szemlélve a dzsürcsi szójegyzéket, az ott tapasztalható nyilvánvaló hasonlóságok egy része talán mégis a hun-magyar azonosság mellett értékelhető adattá válik egyszer a módszereit - történelmi léptékkel mérve - éppen csak kialakító és ellenőrző, valójában csetlő-botló nyelvtudomány számára is.
3., Nem fogadható el Kozmács Istvánnak a rovásírásos hun nyelvemlékekkel kapcsolatos következtetése:
- A hun fibuláról adott hibás ótürk és angol olvasataival nem tudta alátámasztani azt - a tudományos megismerés lehetőségét cáfoló és akadályozó - álláspontját, hogy a rövid feliratok bármilyen nyelven elolvashatók lennének.
- A fibula olvasatának értékelésekor a figyelembe vehető adatoknak csak egy szük körét használta fel, pedig a megalapozott cáfolatnak illene kitérnie valamennyire, vagy legalább a lényegesekre.
- Más rovásírásos emlékeket említés nélkül hagyott.
Van ezeken túl még egy jellegzetessége a bírálóm eljárásának. Kozmács István csupán nehézségeket és kifogásokat sorolt fel, vagy olyan megfejtési kísérlettel állt elő (a hun fibula angol olvasatával), amelyet ő maga sem vett komolyan; de nem törekedett arra, hogy a hunok nyelvét meghatározza. Pedig a tudományos cáfolat legfontosabb érve éppen az lehetne, ha a cáfolat a meglévő vagy új adatokra egy jobb hipotézist építene; azaz bebizonyítaná, hogy milyen magyartól eltérő nyelven beszéltek a hunok (ezt a bizonyítási elvet Róna-Tas Andrástól, a szegedi egyetemen máig becsült nyelvésztől tanulhattuk meg). Ha a bírálóm nem képes jobb hipotézis felállítására, akkor az a cáfolat erőtlenségére utal.
Kozmács Istvánnak ez a féloldalas eljárása megengedi azt a feltevést, hogy a bírálatát jórészt a finnugrisztikában tapasztalható (és a démagyar.hu cikkében tettenért) tudománytalan alaphangulat hatása alatt alkotta meg. Úgy érezhette, hogy ha az általa tisztelt tudós elődöknek (vagy a többségüknek) ez a véleménye, akkor ő is kiindulhat ebből a tagadó alapállásból. Természetesnek vélhette, hogy a cáfolatát komolyan meg sem kell alapoznia; sőt olyan téveszmét terjeszthet (a rövid feliratok elolvashatatlanságáról), amely eleve elveszi a kedvét mindenkinek a hun feliratok elolvasásának megkísérlésétől.
Ez azonban azt is jelenti, hogy a hun-magyar kérdésben az elv és a gyakorlat mégsem fedi egymást. A finnugrisztika gyakorlatában a hun-magyar kapcsolatok kutatása elleni hangulatkeltésre és a kutatás akadályozására van példa.
Tudomásul vesszük, hogy egy gyakorló nyelvész számára az ilyen cikkeket eredményező légkörben nem könnyű és nem is minden kockázattól mentes feladat korrekt bírálat összeállítása a hun-magyar azonosság kérdésében. Hiszen az egyik álláspont elfogadása esetén automatikusan elmebetegnek nézhetnék a saját kollégái is, minden tudományos érv vizsgálata nélkül.
Erre azonban - mivel ez nem tudományos szempont lenne - nem tudunk tekintettel lenni akkor, amikor azt vizsgáljuk, hogy a meghirdetett rokonszenves elv és az ezzel ellentétes napi gyakorlat között miért nem találjuk az összhangot.
Úgy véljük, hogy Kozmács István rövid tagadása akkor sem meggyőző, ha azt komolyan gondolja.
A hun-magyar kérdésben Hunfalvytól napjainkig tapasztalt gyakorlat ennek az ellenkezőjéről tanúskodik. A finnugrisztika eljárása a hun-magyar azonosságot hirdető magyar krónikák állításainak elvtelen tagadására és ellenséges hangulatkeltésre épült.
Sajnos ma sem korrekt a hun-magyar kérdés vizsgálata (mert akkor megkísérelték volna a székely betűkkel írt, magyar szavakat rögzítő hun nyelvemlékek elolvasását; mert akkor nem jelennének meg az említett délmagyar.hu-cikkhez hasonló pamfletek).
A kötet címlapján egy megkapó szépségű, IX. századi, uráli magyar leletről készített fotógrafika látható
A
veleméri Csinyálóház
terasza egy szívfájdítóan szép szeptember végén - amikor még nyíltak a völgyben a kerti virágok
Jókai Mórral és Gárdonyi Gézával már nem beszélgethet, e sorok írójával azonban - remélhetőleg még egy ideig - eszmét cserélhet őstörténeti, írástörténeti és egyéb kérdésekről is, ha a
falusi turizmus
keretében az országot járván eljut az
Őrségbe
és igénybe veszi a
veleméri
