A kérdést a székely írás kereszt alakú d betűjének és a sumer dingir "isten" jelnek a kapcsolatát vitató Kozmács István vetette fel.
1. ábra. Jézus Krisztus és a kereszt kapcsolata összetett, a keresztnek önálló jelentése is van
Magam a csillag alakú sumer dingir "isten" jelet és a Labat szótára szerint véle összetartozó kereszt alakú akkád ilu "isten" jel alkotta csoportot a székely "d" rokonának véltem és azt feltételeztem, hogy a keresztény vallás egy végső soron kőkori kereszt alakú istenjelképet vett át az előző vallásoktól.
Kozmács István
szegedi nyelvészprofesszor ezzel szemben a
szegedi párbeszéd
és az azt követő vita során a következő ellenvetést tette:
"Az akkád ékjel kereszt voltának az isten jelentéshez semmi, de semmi köze nem lehet. Ugyanis amennyiben a rómaiak nem kereszthalálra ítélik a bűnösöket - s köztük Jézust - akkor a kereszténynek nevezett vallásnak nem lenne központi szimbóluma a kereszt. Mind ahogy más vallásoké sem ez a jel."
2. ábra. Labat szócikke a sumer dingir (az első két oszlopban) és az akkád ilu (a további oszlopokban) szójelekkel
A kérdésre röviden válaszolhatunk: Jézus nem kereszten halt meg. A római kivégzőeszköz ugyanis egy faoszlop volt, amihez az elítéltet hozzászegezték.
Hermann Fulda Das Kreuz und die Kreuzigung (A kereszt és a keresztre feszítés) című könyve a következőket írja: „A nyilvános kivégzésre választott helyek közül nem mindenhol álltak rendelkezésre élő fák. Ezért egy egyszerű gerendát vertek a földbe. Erre kötözték vagy szegezték rá a törvényen kívül helyezetteket a felemelt kezüknél és sokszor a lábuknál is” (Breslau, 1878; 109. o.). Fulda, miután sok bizonyítékkal állt elő, ezzel fejezi be: „Jézus egy egyszerű kivégzőoszlopon halt meg. Emellett szólnak a következők: a) Keleten akkoriban megszokott volt ennek a kivégzőeszköznek a használata, b) közvetve maga Jézus szenvedéstörténete, és c) a korai egyházatyáktól származó sok kijelentés” (219., 220. o.).
Paul Wilhelm Schmidt, aki a Bázeli Egyetem professzora volt, a Die Geschichte Jesu (Jézus története) című művében részletes tanulmányt készített a görög sztau‧rosz′ szóról (2. kötet; Tübingen és Lipcse, 1904; 386—394. o.). Művének 386. oldalán ezt írta: „a σταυρός [sztaurosz] mindenféle egyenesen álló karót vagy fatörzset jelent.”
Arról, hogy milyen büntetést hajtottak végre Jézuson, a következőket írta: „Ami a Jézusra kirótt büntetést illeti, az evangéliumi beszámolók szerint a megkorbácsolás mellett a római megfeszítésnek csak a legegyszerűbb formája jön számításba: az, amikor a ruhátlan testet egy oszlopra függesztették, melyet mellesleg Jézusnak kellett odavinnie vagy odavonszolnia a vesztőhelyre: ez is fokozta a szégyenteljes büntetést . . .
Az egyszerű kifüggesztésen kívül minden mást kizár az, hogy sokszor milyen nagy méretekben hajtották végre ezt a kivégzést: Varus egyszerre 2000 emberen (A zsidók története, XVII. könyv, 10. fej., 10. bek.), ezenkívül Quadratus (A zsidó háború, II. könyv, 12. fej., 6. bek.), Félix prokurátor (A zsidó háború, II. könyv, 13. fej., 2. bek.), és Titus is (A zsidó háború, V. könyv, 11. fej., 1. bek.)” (387—389. o.)."
Vanyó László árnyaltabb képet fest a kivégzési módszerről:
"A módszer kialakulásában több tényező is szerepet játszhatott, például a föld és a fa szentsége ( Sáry 2004:11-14). Az ókori népek között széles körben elterjedt hiedelem szerint a föld szent, és nem kerülhet bele holttest, ezért a hullát egy külön toronyba (zoroasztriánusok) vagy a hegytetőre (tibetiek) vitték fel, illetve egy fára akasztották, hogy a madarak eledele legyen. A fa mint gazdag vallási szimbólum ugyancsak szerepet játszhatott a szokás kialakulásában, hiszen a fára kötözött hulla az ég és a föld között közvetítő fa részévé vált. És ha ellenségről vagy a bűne miatt halálra ítélt személyről volt szó, akkor pedig a módszer elrettentő és ezáltal megelőző funkciója érvényesült.
A már kivégzett ellenségek fára akasztása, a fához kötözött ellenség pusztulni hagyása vagy odakötözés utáni azonnali kivégzése tehát nem a rómaiak találmánya volt. Korai formájában először az asszírok, majd a perzsák, és a velük kapcsolatba kerülő népek, így a szkíták és a görögök, majd a punok és a Nagy Sándor utáni hellenisztikus birodalmak is alkalmazták ( Sáry 2004:15-22). Az Ószövetségben zsidók alkalmazták ellenségeiken ( Józsué 8:29, 10:26). A Kr.e. 2. században pedig IV. Antiokhosz Epiphanész 800 vele szembeszálló zsidót "elevenen feszített keresztre" ( Flavius, Antiquitates 13,14,2).
Ami a római keresztre feszítést ( crucifixio) illeti, kisebb részben e népek "kulturális" hatása, nagyobb részben azonban valószínűleg a Jézus korát megelőző sajátos római szokások fejlődése előzte meg. Rómában eleve létezett egy csak rabszolgáknak járó büntetés ( servile supplicium), amelynek a célja eredetileg nem a kivégzés volt. A rabszolgának a hátára kellett vennie a kereszt vagy villa alakú kocsirudat ( furca), és így végigvinnie az utcán, miközben ütlegelték. Egy másik módszer szerint az ajtókat záró vastag keresztgerendát ( patibulum) fektették a rabszolga vállára, csuklóit a két végén rákötözték, és így korbácsolták végig a városon ( Sáry 2004:31-32). Végül, a Kr.e. 2. századtól egyre gyakoribb rabszolgalázadások miatt alakult ki az a szokás, hogy a keresztgerendát cipelő rabszolgát egy földbe ásott, függőleges oszlop ( stipes) tetejére kötéllel felhúzták, és a lábát is odakötözték. Ez történt pl. a legyőzött Spartacus 6000 életben maradt emberével, akiket "Crassus a Capuából Rómába vezető út teljes hosszában keresztre feszíttetett" (Appianoszt idézi Sáry 2004:33)."
A fentiekből nyilvánvaló, hogy "a fa szentsége" nem csak a legkorábbi ábrázolásokon, hanem magának a kivégzési módszernek a kialakulásában is alapvető szerepet játszott. Amikor a kivégzőeszközt (a magányos fatörzset, vagy oszlopot) kereszt alakúvá alakították egy kaputaggal, akkor is az ősvallási szempontokat követték – ami a kereszt ókori eredetéről és általánosan ismert ősvallási jelentéséről vallott álláspontomat támasztja alá.
Természetes, hogy a Krisztus kivégzését ábrázoló legkorábbi képeket is ez a szempont határozta meg.
A Vanyó László által felhozott példák elsősorban fatörzset és oszlopot említenek, ami csak a kivégzendő által cipelt kaputaggal együtt alkothatott T alakot, esetleg keresztet - az esetek egy részében.
A faoszlop csak a keresztény ábrázolásokon változott át ácsolt keresztté, sőt kettőskeresztté, hogy ezáltal Krisztust azonosíthassák Isten (kereszt) és a Tejút (kettőskereszt) általánosan ismert jelképével.
Különösen fontos a számunkra az, hogy "a fára kötözött hulla az ég és a föld között közvetítő fa részévé vált". Ez a gondolat ugyanis a fennmaradt töredék alapján megtalálható volt a magyar ősvallásban is. Ipolyi Arnold írja, hogy a székelyek a Tejútra nézve emlékeznek meg Csabáról és Attiláról (megholt és égbe emelkedett hőseinkről). Ha ehhez hozzátesszük, hogy más adatok szerint a születendő gyermekek lekei is az égigérő fán honolnak (amely fa azonos a Tejúttal és az Istennel is) - akkor érthető, hogy Krisztus miért vált eggyé a vallásos ábrázolásokon a kereszttel (az Isten jelképével) és a kettőskereszttel (a Tejút jelképével és az Egy "szent" szójelével).
