A hunok régészeti emlékein mintegy 20 székely jel párhuzama látható, de egy írásrendszerrel bármilyen nyelvet rögzíteni lehet.
A kérdés a
szegedi párbeszéd
során merült fel, amikor
Kozmács István A hunok nyelve
(Turán, 2003. július-augusztus) c. cikkemet bírálta. A cikkben kifejtett álláspontom szerint a hunok magyarul beszéltek, s a bírálóm ezekkel szemben hozott fel érveket. Így került sor arra a kérdésre is, amelyet most alaposabban körüljárunk.
Két állítás közül a harmadik?
A találkozón kifejtett álláspontom szerint a hun régészeti emlékeken megtalálható, székely írásjelekkel rokon jelek a hunok magyar nyelvűségét támasztják alá. Kozmács István ennek (jogosan) azt vetette ellene, hogy egy írásrendszerrel bármilyen nyelvet rögzíteni lehet.
Mindkét állítás igaz, de egyik sem fejezi ki a teljes igazságot. A helyes álláspont valahol a kettő között kereshető.
Egyrészt valóban nem rendelkezünk elegendő tudással a hun jelkincsről ahhoz, hogy csak erre alapozva magyar nyelvűnek tarthassuk a hunokat; és az is lehetséges, hogy ehhez sohasem lesz elegendő adatunk.
Másrészt az írásrendszereket a rögzítendő nyelvhez fejlesztik ki, vagy - ha átvételről van szó - a követelményekhez igazítják. Ezért az írás jellemzőiből elvileg következtetni lehet legalább a nyelv jellegére.
Aligha járnánk el helyesen, ha vagy az egyik, vagy a másik álláspontot fenntartás nélkül elfogadnánk, miközben a másikat teljes mértékben elutasítanánk. A jelhasználat bizonyos esetekben segíthet a nyelv megismerésében akkor is, ha a szövegeket még nem tudjuk elolvasni.
Előzmények
A hunok jelkincséről első ízben 1996-ban írtam egy füzetet ( Székely rovásjelek hun tárgyakon
, Írástörténeti Kutatóintézet, Bp.), majd ennek kibővített anyagát egy tanulmánykötetben újra közzétettem ( A székelység eredete
, Írástörténeti Kutatóintézet, Bp., 2001.). Ebben kifejtettem, hogy a hun jelkincsről " eddig ez a legteljesebb és ezért - jobb híján - a legjobb magyarázat. Csak remélni tudom, hogy hozzáértő és becsületes emberek tollából mihamarabb pontosabbak is születnek".
A hun írás jellemzésében azóta sem történt lényeges előrelépés, de Kozmács István kritikája lehetőséget ad a pontosításra és néhány általános érvényű megállapítás megfogalmazására.
Az írást elsősorban a nyelv határozza meg
Az írásrendszerek általános fejlődését a régiek romjain alkotott újak közkinccsé válása vitte előbbre - a nyelvtől, az írástechnológiától és egyéb körülményektől függően. Az írás a környezet és a kor hű tükre.
A létező írásrendszerek azt tanúsítják, hogy nem minden népnek volt egyaránt fontos a teljes és fejlett hangjelölés kialakítása. Az egyszótagos szavakból álló kínai nyelvnek köszönhetően a kínai írás megrekedt a szóírásnál. A szabályos hangkiosztású japán nyelv miatt a japán írás szótagírás maradt. A sémi írások pedig - szintén nyelvi okokból - nem jutottak el a magánhangzók önálló, rendszeres jelöléséig. Egy magyarhoz hasonló, szabálytalan hangkiosztású ragozó nyelvnek azonban fonetikus elemeket kellett az ideografikus tőhöz illesztenie, s ez korán elvezetett a valódi betűíráshoz.
A szóírások megközelítőleg 700-2000, a szótagírások 60-70, az ábécék pedig 20-30 jellel rendelkeznek. Azaz az írásrendszerek jelszáma és összetétele segíti az írást alkotó nép nyelvének típusba sorolását. A létező írásrendszerek azonban kevertek. A türk írást megfejtő Thomsen már a jelszám alapján (ez 38 volt) tudta, hogy olyan írásrendszerrel van dolga, amelyik valahol középen áll a tiszta ábécé és a szótagírás között (Doblhofer/1962/305).
Figyelemre méltó, hogy a Marsigli-féle jelsor 38, a nikolsburgi „ábécé” 46, Thelegdi jelkészlete pedig 65 rovásjelből áll.
Thelegdi János szerint a székelyeknek összesen 32 betűjük van, ezek közül kilenc magánhangzó. Tizennyolc mássalhangzó egyszerű (közülük szótagcsoportok jele az „aK” és az „eK”) öt mássalhangzó pedig „összetett” (pl az „ny”). A fentieken túl huszonegy „szabályos” (BA) s kilenc „szabálytalan”(BB) típusú ligatúrás szótagjelet is felsorol. „Van ezeken kívül még néhány hüllőkhöz hasonló szótagjegyük, amelyek nincsenek valódi betűkből összetéve. Ezeket a székelyek a szavak/ mondások fejeinek (capita dictionum) nevezik.” - írja Thelegdi, s mellékeli az „amb”, a „tpru” és az „ent” hieroglifák rajzát. (Az „ent” azonban ősi ligatúra).
A székely írás zömmel A, B, aB, Ba, AB, BA, BB, aBB, BaB, BBa és BAB típusú jeleket használ, ezekhez járulnak még a több szótagos szavakat (aNTaL, ALBeRT), vagy rövid mondatokat (eGY USTeN, ŐS éG) jelentő, egyetlen jellé vált összevonások, a hieroglifák („us”), valamint a díszítő és vallásos célzattal is alkalmazott jelmontázsok (világmodellek és társaik). Ezt a sokrétű és a magyarság világnézetével összeforrt jelvilágot jól meg lehet különböztetni az egyéb írásrendszerektől.
A lovasnomádokat a számukra elsősorban számításba vehető fa szálkássága jelentősen korlátozta a jelformák alakításakor, ezért csak egyszerű vonalas jeleket használhattak. Nem választhatták a kínai megoldást a szavak jelölésére, mert a több elemi jelből összeállított kínai jelmontázsokat nem lett volna könnyű róni.
A jelek eredetileg képjelek voltak, amelyek az ősvallás legfontosabb témáit illusztrálták. Ezért a jelek képi tartalma alapján következtetni lehet az írásjeleket alkotó nép vallására.
Az írást alkalmazó nép életmódja meghatározza az alkalmazható írástechnológiát, ami hatással van a jelek alakjára. Ezért a jelek alakjából következtetni lehet az alkalmazó nép életmódjára.
Mindezek a körülmények meghatározzák az írásjelek alakját és számát és az alkalmazási szokásokat is. Ha ezeket ismerjük, akkor megtudhatunk egy keveset az írást alkalmazó népről, szerencsés esetben a nyelvéről is.
Az írásjelek gyakran öröklődnek, ezért a népek közötti etnokulturális kapcsolat jelei is lehetnek. Ha a régészek a leletek egyneműségéből a népesség azonosságára következtetnek; akkor az írásjelek és az írásrendszer azonossága is utalhat hasonló nyelvre.
Mindez természetesen nem lehet döntő szempont, csupán egy a többi mellett.
1. ábra. Varga Csaba táblázata jól mutatja, hogy a gazdagabb hangrendszerű nyelvek írásának több jele van, a szegényebb hangrendszerűnek meg kevesebb; fentről lefelé: szkíta-magyar, egyiptomi démotikus, arámi, latin, athéni, krétai, thérai, korzikai, naxoszi, boeotiai, dél-arábiai, etruszk, föníciai
Varga Csaba hozzászólása a kérdéshez
Emlékeztem rá, hogy Varga Csaba barátom a "Jel jel jel ... " c. könyvében a kőkori Európa írásjeleinek száma alapján arra következtetett, hogy ezt az ősi írást a magyar nyelv rögzítésére használták. Mivel két nap alatt sem találtam meg a kötetet a könyvtáramban, villanypostán kértem tőle véleményt. A következő válasz érkezett:
"1) Írod a kritikusod egy mondatát: "egy írásrendszerrel bármilyen nyelvet rögzíteni lehet." Ez téves állítás.
A kiindulási alap: hány hang szerepel egy adott nyelvben? A székely ábécé hangjeleinek száma 34. (Jól számoltam?) Az ö és az ü jel alakváltozatait egynek vettem, de külön az "r" és az "s" két-két változatát, ugyanis a két r egyike a kemény r (lásd a magyarral rokon tamil nyelvet), a másik a lágy r. A két k jel is: kemény-lágy. Az egyiptomiban a két r és a két s ugyanúgy megvan, azonos hangi értékkel, ami így már véletlen semmiképp sem lehet.
Ugyanakkor sok nyelvben 18-24 hang szerepel. Tehát ha az ilyen kevés hangot ejtők átvették a teljes, ősi ábécét, a székelyt, egyszerűen kidobáltak belőle 10-14 jelet, mert semmit sem tudnak kezdeni vele. Ráadásul ekkor "áthangolták", azaz a jel-hang viszonyt felborították. (Mellékeltem egy táblázatot, mely kétségtelenül elárulja, hogy véletlenszerű válogatások zajlottak az akkoron mintának tekintett ábécéből, mely az ábra legfelsőbb sorában látható. Az alatta lévő sorok közé lenne még tehető az ugariti ékírt ábécé is.)
Ez fordítva is igaz. Például mikor a számunkra nagyon rövid latin ábécét kényszerültünk átvenni, a magyar írásbeliség nagy csapdába esett. Régi nyelvemlékeink természeti katasztrófának tekinthetők. Legalább 37 hangot kellett valahogyan érzékeltetni a latin ábécé 22 (+ x, y) betűjével. Látható, hogy ez nem nagyon sikerült. Pl. 1046-ból a Vata elleni imából: zent urzagunc nagh pannona leun chynus cert paradisuma chunan feldue tei myz foulua = Szent országunk, nagy Pannon(i)a, lőn csinos kert paradicsommá, Kánaán föld(d)é, tej, méz folyóvá. (Kánaán így íratott: CHUNAN, vagyis KUN=HUN föld. Tekintve, hogy az óhéberben rengeteg kifogástalanul magyar szó van, nem sokat kell találgatnunk, hogy Kis-Ázsiában kiktől kerültek magyar szavak az óhéberbe, hacsak nem a szumérokról, akkádokról van szó. Szerintem is-is.
A türk stb. jelsor már elfuserált változata az ősi jelsornak.
Vagyis ugyanazon ábécé használata felveti annak alapos gyanúját, hogy legalábbis rokon nyelvről van szó. Hiszen az azonos ábécé legalsóbb fokon is azt jelenti, hogy a két nyelv hangkészlete azonos. De lásd ehhez a következő pontot is:
2) Valami miatt senki sem veszi figyelembe, hogy az *írásmód* legalább olyan fontos jellemző, mint maga a jelkészlet. Erre a következő mellékletben mutatok példát. A hangugratás alkalmazhatósága erősen nyelvfüggő! Ide tartozik a ligatúra is. Két különböző nyelvben ugyannak a ligatúrának az olvasata nem lehet ugyanaz! Ám pl. a TEN ligatúra egyiptomban is TEN (isTEN).
A kínai írást vizsgálva mindenki csak a jeleiket igyekszik megérteni. A kínaiak esetében a jeleknél is fontosabb az írásmódjuk. Ott van a kutya elásva. Ebből kiderül, hogy magyar nyelvűek vitték oda ezt az írás*módot*, no és az alapjelsort, a székely jeleket. Az írásmódjukból és jeleikből mutattam be egy kis ízelítőt /Az ősi írás könyve/ című könyven 77-98. oldalán. (A kínaiak 10-20 ezer éves írásmód beli trükköket is bőven őriznek, s természetesen a szumérok is.)
3) Ahol írás van, ott számírás is van. Ezt senki sem veszi komolyan, szóba sem kerül sehol. Pedig ha egy műveltség írásbeliségét kutatjuk, csak együtt lenne szabad számba venni: 1. a. jelkészlet, 1. b. írásmód, 2. a. számjelek, 2. b. számírás mód. Ha ezek nem együtt vizsgáltatnak, az olyan, mintha egy lénynek csak a fogát vizsgálná valaki, más csak a fülét, megint más a belét. Mellékeltem egy kis összefoglalót /Az elme eredete/ című könyvemből. (Nagy tévedés ősi magyar számjeleknek tekinteni az X stb számjeleket. Ez nem a mi fajtánktól "gyűrűzött" be. Ugyanis ilyen számjelekkel és számírási móddal semmiféle szellemi munkát nem lehet végezni, csak sorszámozásra jó, pl. a kecskék számának leírására. A valódi magyar számjelek a "pont-pont-vesszőcse" számjelek.)
E mellékletben láthatod, hogy az ősműveltség írásbeliségének minden fő jellegzetessége a székelyeknél, magyaroknál maradt meg *együtt* legtovább. A 20. század elejéig!
Ez az ősműveltség közvetlen folytatását jelent, míg a többi ehhez hasonló csak leágazás lehet, mert a fő összetevők csak részlegesek, kivonatosak (lásd az írásjel készleteket is)."
