Az írásnak több elnevezése használatos, a szakirodalom megosztott abban a kérdésben, hogy melyiket helyes használni.
- Közönségesen csak „ rovásírás”- ként emlegetik, amely a rótt írástechnológia neve is egyúttal. Ez az elnevezés nem alkalmas az írás egyedi azonosítására, mert ezt az írástechnológiát több idegen, vagy távoli rokon (germán, türk stb.) írás is használta. Rendszeresen félreértéseket, pontatlanságokat okozott a tudós tanulmányokban és hipotézisekben.
- Az utóbbi két évszázadban elterjedt a „székely rovásírás” elnevezés. Ez a tudós szóhasználat alkalmas az írás egyedi azonosítására s az újabb tudományos irodalomban ez gyakran használatos. Hasonló szerkezetű a „sumer ékírás” elnevezéshez, amely szintén egy népnévből és egy írástechnológia nevéből áll. Amíg azonban a sumer ékírás emlékei kivétel nélkül ékírásos technológiával készültek; a székely írás emlékei több írástechnológiát is képviselnek (eredeti rótt emlék azonban egy sem maradt ránk). A „székely rovásírás” megnevezés a XIX. és XX. század tudósainak ma már túlhaladott szemléletet fejezi ki, amely szerint ez az írás a rovástechnológiával összeforrt, s csak a székelyek használták. A pécsi, a bodrog-alsóbűi, a sopronkőhidai régészeti leletek és más megfontolások (például a népi jelkészletben lévő párhuzamok általános elterjedtsége) alapján azonban az írást nem csak a székelyek használták, hanem a magyar nép egésze. A székelyekre való utalás mégis elfogadható a névben, mert évszázadokon keresztül ők tartották fenn a jelkészlet írásszerű használatát. A magyarság többi részénél elsősorban az archaikus (hieroglifikus, jelképszerű) használat mutatható ki.
Indokolatlan a rovástechnológia megjelölése az elnevezésben. A székely írás hosszú történetében a rótt korszak és a rovástechnológia csak egy volt a sok közül. A XIX. és XX. század tudósai azonban a magyar krónikák rovástechnológiát említő utalásain kívül mást (fém, kerámia és csont régészeti leletet; festett népi; fém, festett és hímzett uralmi - vallási jelhasználatot) nem vettek figyelembe a név megalkotásakor.
- A „székely írás” elnevezés alkalmasabbnak tűnik az írás egészének megjelölésére, mert nem kötődik egyetlen írástechnológiához. Ellene szólhat, hogy a kőkori írásemlékek esetében anakronisztikus a „székely” név használata. Ezt „a székely írás kőkori elődje” megfogalmazással lehet elkerülni.
- Az „ómagyar írás” kifejezi azt, hogy az írást egykor az egész magyarság használta. A külföldi szemlélő számára kézenfekvőnek tűnhet, mert könnyű megtanulni az „óperzsa írás” és „óelámi írás” mintájára. A feljegyzések által megvilágított korai történetében azonban az írást sohasem említik a magyar népnévvel együtt. Kivételt képezhetne a IX. századi Konstantin legenda (amelyik beszámol a magyarok és az avarok írásáról), ez a forrás azonban a magyarokat türk néven nevezi. Ráadásul ezt az adatot a finnugrista kutatás következetesen mellőzi, mert cáfolná a finnugrista íráseredeztetési prekoncepciót. A 950 táján alkotó Bíborbanszületett Konstantintól azt is tudjuk, hogy a magyarokat korábban szabíroknak (szavartü aszfalü-nek) hívták - tehát a korai időkről szólván nem beszélhetnénk magyar írásról. A későbbi magyar krónikák pedig csak székelyek által használt írást említenek. A kőkori írásemlékek esetében a magyar népnév használata szintén anakronisztikus lehet, bár ez esetben is alkalmazható „az ómagyar írás kőkori elődje” formula. Az „ómagyar írás” elnevezés történelmietlen (elsősorban azért, mert az írás létező elnevezéseit fedi el).
Thelegdi János 1598-ban írt Rudimenta c. írásában „hun betűkről” beszél, a kötethez előszót író Baranyai Decsi János pedig „szkíta ábécét” említ. Ez volt a korban szokásos, hagyományos vélekedés. Benczédi Székely István 1559-ben „hunniabeli módra” írt székely betűkről számol be. Verancsics Antal (meghalt 1573-ban), Otrokócsi Fóris Ferenc (1693-ban), Bél Mátyás (1718-ban) és Dezsericzky József Ince (1749-ben) hun-szkíta írásnak nevezi a székelyek írását. Ez a legkorábbi ismert, általánosan használt elnevezése ennek az írásnak. A hun-szkíta elnevezés jogosságát a székely betűk segítségével magyarul olvasható szkíta és hun írásemlékek alátámasztják. Mai használata rokonszenves lenne, de megnehezítené a szkíta és a hun írásemlékek megkülönböztetését a későbbi székely korszak emlékeitől.
A „székely rovásírás”, vagy inkább a „székely írás” elnevezés használata a legindokoltabb. Egyrészt és elsősorban azért, mert ezek általánosan ismertek. Másrészt azért, mert úgy gondoljuk, hogy egy elnevezésnek nem feltétlenül kell követnie a tudomány pillanatnyi álláspontját és minden megközelítési lehetőségét. Elegendő lehet az is, ha alkalmas az egyedi azonosításra.
A tágabb értelemben vett "székely írás" megnevezés alá értjük a kőkori és egyéb előzményeket, a magyarul elolvasható távoli írásemlékeket (amiképpen latin írásmutatványok is előfordulnak akár Ausztráliában is), valamint a népi, uralmi és vallási írásemlékeket. Ezek tárgyalásakor célszerű a megnevezés megfelelően kiegészített változait alkalmazni, pl: "a székely írás kőkori előzményei", „a székely írás népvándorláskori előzményei”, „a székely írás kínai párhuzamai”, "a székely írás indián párhuzamai" stb.
A szűkebb értelemben vett „székely írás” megnevezés a székelyek által Attila halálától napjainkig használt írást jelöli. Ha ezt a lehatárolást nyomatékosan hangsúlyozni akarjuk, akkor célszerű a "klasszikus székely írás" megfogalmazást használni.
Az ősvallási jelentőségű, esetenként képszerű, jobbára szójeleket alkalmazó íráshasználat esetében indokolt a hieroglifikus jelző használata és beszélhetünk székely hieroglifákról, vagy magyar hieroglif írásról. Ez esetben a magyar jelző használata is indokolt, mert ezt a hieroglifikus írásmódot mindvégig, napjainkig alkalmazza a magyar nép egésze a népi, uralmi és vallási jelhasználat során.
A székely-magyar írásemlékek klasszikus, vagy hieroglifikus csoportja nem választható el határozottan az írásrendszer egyéb vonulataitól, mert azokkal szerves egységet alkot.
