„Volt-e, s miféle összeköttetésben a vallás a fejedelemséggel vagy vezérséggel?” - kérdezi a Kisfaludy Társaság pályázati felhívása 1846-ban.
A válasz igenlő, mert a hun-magyar dinasztia uralmát hitelesítő, feladatát meghatározó, évezredeken át nemzetalkotó tényezőként ható királyeszme elválaszthatatlanul illeszkedik a
magyar ősvallás
gondolati rendszerébe.
.
.
Szent István király szobra a Bazilikában; a finnugrista prekoncepcióknak köszönhetően az első királyunkként említik, pedig hun-párthus-avar-szabír királyok hosszú sora előzte meg a magyarság élén; még az első keresztény magyar királynak sem tekinthetjük, hiszen az iráni kalandjáról ismert s a krónikáinkban
Csaba királyfi
néven szereplő
Zabergán \"szabír kán\" népének egy részével együtt nesztoriánus keresztény
volt; azonban kétségtelenül Szent István szilárdította meg a honfoglalás után a Kárpát-medencében 1000 éven át fennálló keresztény királyság alapjait; az általa is használt jelképek (a
Szent Korona
, a
jogar
és a palást) azonban világosan egy kőkori eredetű sztyeppi királyeszméről vallanak
.
Az első kérdés természetesen az: volt-e magyar nemzet egy ezredévvel ezelőtt? – kérdezi Bakay Kornél. A kérdését a szélsőséges finnugrista álláspontok teszik jogossá, ugyanis a finnugrista-liberális történelemhamisítás célkitűzései között régen szerepel a magyar nemzet történelmi létének letagadása, s vélük szemben fel kell mutatni a történeti tényeket (amelyek vázlatát a krónikáink a kezdetektől tartalmazzák).
1945 előtt is számosan voltak (például Deér József), akik mintegy előfutárai lettek a mai ún. szegedi iskola tagjainak, akiknek egyik vezetője, Kristó Gyula szerint a magyarság csak a XIII. században vált nemzetté s addig – amint ezt a marxista Szűcs Jenő vallotta – még származástudatunk sem volt. Ha ez az állítás igaz volna, akkor nemzeti királyeszméről az Álmos-Árpád dinasztia 400 esztendeje helyett legfeljebb mintegy ötven éves időszakaszban beszélhetnénk. Azonban nem ez a helyzet.
Népből nemzet
Felmerül a kérdés, mi tesz egy népet nemzetté, egy adott területet országgá? Nyilvánvalóan a szervezettsége, amelyet a nemzeti állameszme tesz lehetővé. Ehhez tehát nem elegendő
a magyarság, mint nép megszületése
, hanem e mellett a magyar kultúra (a magyar paradigma, ezen belül a nemzeti király- és állameszme) megszületése is szükséges.
Fodor István újabban
a gjunovkai szkíta lószerszámdíszen ábrázolt csodaszarvasmonda
alapján arra következtet, hogy a magyar állameszme a szkíta korig követhető visszafelé. Úgy véli, hogy az indoeurópai szkítáktól származik a nemzettudatunk alapját képező csodaszarvas monda. A dolog azonban nem pontosan így történt. Egyrészt azért, mert a szkíták a magyarok ősei (tehát nem kellett átvennünk a szkítáktól a csodaszarvas mondát). Másrészt azért, mert a szkíta-hun-magyar ősvallás (amelynek elemét alkotta a csodaszarvas monda is, meg a sztyeppi állameszme is) a kőkorszak mélyéről származik, egy kőkori magyar világnézet egyenes örököse (l. "
Az Éden írása
"!). Azaz a sztyeppi király- és állameszme magyar eredetű s azt nem kellett más népektől eltanulnunk. Ez a sztyeppi állameszme a kereszténység térhódításakor nem merült feledésbe, sőt kimutatható keresztény királyaink eszmerendszerében. Ez volt az a többlet, amely etikailag az európai királyi családok fölé emelte az Árpádházat.
Bakay Kornél szerint Szent László a nemzeti királyeszme legkiválóbb képviselője és megtestesítője, aki tudatosan vallotta és vállalta, hogy a legelső a magyar királyság érdeke.
A nemzeti király ismérve ezek szerint az, hogy a magyarság érdekeinek védelmezője. Magyar érdek pedig azóta van, mióta létezünk. Ebből következően a nemzeti királyeszme is több tízezer éves előzményekre mehet vissza.
A királyeszme lényege a szervező erő, amely egy népet nemzetté, egy területet országgá tesz. Az a tanítás, amely a közös feladatok érdekében mozgósítja a tömeget, amely használható útmutatót ad a káosz legyőzésére (utak, városok építésére, a földek megművelésére, az új nemzedék tanítására, a bűn visszaszorítására, végső soron a megélhetés biztosítására).
Ilyen szervező erő (ha úgy tetszik: királyeszme) nélkül a magyarság nem vált volna nemzetté és aligha maradhatott volna fenn a kőkortól napjainkig.
A nyelvi azonosság, vagy a származás tehát nem elegendő egy nemzet születéséhez. Lingua et mores – nyelv és szokások, tehát közös hagyományos szükségesek ahhoz, hogy kialakuljon az összetartozás tudata. A történelem viszontagságai során megszületett közös hit a világ jó irányú megváltoztathatóságáról, az ezt biztosító eljárások közös ismerete és elfogadása teszi a lakosságot nemzetté. A szabad magyarok azért nem tűrték az idegenek uralmát, mert azoknak más elképzelésük volt a világról (a magyar világban termelt javak felhasználásáról). A hun dinasztiából származó saját királyaikat azonban szentként tisztelték, mert a népnek alkalma volt meggyőződni arról, hogy a közösség számára hasznos, isteni tanítást közvetítenek.
Az uralkodó isteni származása
A hun-magyar uralkodóház uralmának elvi alapját a késő-középkori Európában már archaikusnak tetsző, a kialakulása óta eltelt évtízezredek alatt tökéletesre csiszolódott eszmerendszer képezte. A látszólag a vérségi leszármazás tudatára
[1]
épülő társadalomszervezetben a nemzetség, a törzs és a nemzet etnikai, vallási, politikai, közigazgatási, gazdasági és katonai egység, amelyet az ősök kultusza segített megtartani. Eleink az ókori magaskultúrák uralkodóihoz hasonlóan dinasztiájukat isteni eredetűnek tekintették. Az uralkodásra rendeltetett nemzetségből származó fejedelem az égisten földi képviselője.
S hogy az uralkodó égi származása ősvallásunk és népünk eredeti gondolata, azt a származás szó tövének szóbokra és etimológiája is bizonyítja. Vö: sumér/akkád sar/sarru „uralkodó”, örmény zárm „származás, törzs”, magyar szaru/szarv[2](… ábra), szárm „vízág”, harcos, úr/uru!
A türk kagán ugyanúgy az Ég fia volt, mint a kínai császár. Ennek megfelelően az orhoni feliratokon a királyi hatalom származásáról is ezt olvashatjuk: „Tengri, aki birodalmat ad, ez a Tengri tesz engem kagánná”.
Eliade (1998/I/83) szerint az archaikus vallások számos jellemvonást őriztek meg egy kőkori teológiából, amely a kozmikus rendet isteni alkotásnak tekintette. Mivel a társadalmi rend a kozmikus rend egyik megjelenési formája, a királyságnak is a világ teremtésétől fogva léteznie kellett. Az első király maga a Teremtő, aki ezt a tisztséget továbbadta az utódainak. Ez az isteni megbízatás a királyságot is isteni intézménnyé szentelte.
Ezt a kőkori vallásos gondolatot a magyar uralkodónévsor kitűnően illusztrálja, mert a középkori magyar krónikák eredeti királylistáinak az élén valóban a Teremtő Isten áll.
Ez a lista a Képes Krónikában a következő: Álmos „Eleud fia volt, ő Ugegé, ő Edé, ő Chabáé, ő Eteléé, ő Bendekusé, ő Turdáé, ő Scemené, ő Etheié, ő Opusé, ő Kadicháé, ő Berendé, ő Zultáé, ő Bolchué, ő Bolugé, ő Zamburé, ő Zamuré, ő Leelé, ő Leventéé, ő Kulcheé, ő Ompudé, ő Miskéé, ő Mikéé, ő Bezturé, ő Budlié, ő Chanadé, ő Bukené, ő Bondofardé, ő Farkasé, ő Othmáré, ő Kadaré, ő Beleré, ő Kearé, ő Kevéé, ő Keledé, ő Damaé, ő Boré, ő Hunoré, ő Nemprothé, ő Thanaé, ő Japheté, ő pedig Noé fia volt.”
A Képes Krónika 1987-es kiadásának jegyzetírója, Kristó Gyula szerint „E terjedelmes felsorolás csupa, a magyar forrásokból, illetve a korai magyar történelemből ismert nevet tartalmaz, történelmi értéke nincs (ld. Ligeti Lajos: Attila családfája. Eötvös-füzetek v. Veszprém 1926. 10-17.), krónikás koholmány.”
A lista azonban nem intézhető el ilyen egyszerűen. S nem csupán azért gondoljuk ezt, mert Kristó Gyula állításainak az ellenkezője szokott igaznak bizonyulni, hanem azért is, mert a lista főbb vonalai és egyes részletei nyilvánvaló történeti értéket hordoznak.
Ilyen, hitelességet erősítő körülmény az, hogy a teremtéshez, a vízözönhöz és általában az égiekhez köthető szereplők az időrend elején; a hun-avar-szabír történethez köthetők a közepén; a honfoglaláshoz köthető nevek pedig a leszármazási sor végén szerepelnek. A névsor tehát egy hagyományos történelemszemléletet tükröz. Szó szerint azonban ennek ellenére sem lehet venni. Az idők során ugyanis többszöri átdolgozáson eshetett át, a nevek és az időrend értelmezése további kutatást igényel, értékei csak megfelelő megközelítés esetén tárulnak fel előttünk. A listát feltehetően több korábbi jegyzékből szerkesztették egybe s a benne szereplő egyes nevek több évezredes korszakokat (Thana), dinasztiákat (Chaba) és történelmi személyiségeket (Etele, Keve, Álmos) egyaránt jelölhetnek.
A listában a legutóbbi változtatás a biblikus hagyománnyal való egyeztetés miatt következett be, ekkor került a névsor élére Noé és fia, Japhet, akitől a korabeli Európában a népeket származtatni szokták. Ebből aztán egy ellentmondás keletkezett, mert Thana (Ős Ten), Nemproth (Nimród/Ninurta azaz az Orion csillagkép) és Hunor (az Ikrek csillagkép egyik tagja) kétségkívül égiek: istenek, vagy félistenek, akiknek Noé és Japhet előtt lenne a helye.
A hun korszak szereplői közül Kulche (Kulke) azonosíthatónak látszik Hulukuval (vö. kölke, kölök!), az ázsiai hun dinasztia tagjával. A Bolug név talán a párthus Volog(es) nevével azonosítható. Keve és Keár alatt a perzsa Kavád és fia, a Szent Koronát készíttető Kűrosz (Khoszrau Anósirván) értendő. Etele, Chaba és Ed neve mögött Atilla, a halála után függetlenné váló szabír dinasztia és az első avar honfoglalásban résztvevő szabír csoport emléke őrződött meg. A listában mutatkozó időrendi zavart a többágú történelem okozta. Amikor a végső soron közös őst tisztelő, de hosszú ideig párhuzamosan uralkodó hun, avar, párthus és szabír dinasztiák hagyományát egyesítették, talán dinasztikus és nem történelmi szempontok szerint döntötték el, melyik név kerüljön a lista előkelőbb helyére és melyik hátrébb.
Kézainál Nimród ősapánk Thana fia s ez az eredeti Ten istennév változata. Ő a szkíták és a japánok első uralkodója is egyúttal (a szkíták első királya Thana, a Don istene; az első japán istencsászár pedig Jimmu tenno - azaz Thana nevével a tenno méltóságnév azonosítható). Mindhárom esetben istenről és első uralkodóról van szó.
A magyar, a szkíta és a japán uralkodóház egyaránt az özönvíz előtti aranykorból (100 - 50 ezer évvel ezelőttről), ugyanabból a királyságból, ugyanattól az istentől származtatta saját királyait, hatalmát és kultúráját.
A víz motívum és a szakrális király
A hun-magyar mítoszokban és jelképekben ismételten felbukkanó víz ősvallási képzet nyoma. A nagy teremtő erejű őskáoszra utal, az új haza teremtésének ígéretét hordozza.
Emese álmában az ősanya ágyékából fakadó patakból dicső királyok sora támad, akik idegen földön sokasodnak el. A csodaszarvas is egy gázlón csalja át a hun-magyar dinasztia megalapítóit a boldogabb, új hazába.
A Szent Korona keresztpántjainak filigránjai ezért mutatják a székely „j” (jó „folyó”) hieroglifa alakját. A hun dinasztiából származó Krum bolgár kán ezért vett fürdőt a tengerben Konstantinápoly ostroma előtt, megszórván vitézeit tengervízzel - s azok ezért fogadták őt üdvrivallgással.
A kőkori eredetű víz-motívum a vízből születő hősök (Ozirisz, Thézeusz, Romulusz, Kürosz, Csaba királyfi, Álmos stb.) végzetére utal. Ezek életrajzában megtaláljuk az isteni eredetet, amelynek a víz szimbólum csupán a jelzése (Varga/1999/76). S megtaláljuk a közösség érdekében végzett önfeláldozó elszánást is. E vízből születő hősök az életüket teszik, vagy áldozzák fel a gyengék védelmében. A koronázó paláston, a Szent Koronán és másutt található víz-jelképek e példák követésére szólítják fel a magyar uralkodót.
A víz jelkép is arra utal, hogy a szakrális királyság magyar eszméje folyamatosan megőrzött, több ezer éves önálló állami élet tapasztalatai alapján kialakított hagyomány.
Zrínyi Miklósnál így jelenik meg a szakrális király eszméje: „a király az Isten képét a földön hordozza, az ő szava szakramentum. Cópiája az istenségnek a királyi hatalom: ha ezért a cópiát az ember megmocskolja, nem vétkezik-e az originális ellen?” (Zrínyi/1952/319)
A királyeszme rendeltetése és biztosítása
A magyar királyeszme nem volt öncélú.
Az isteni eredetű dinasztiából való vérségi leszármazás követelménye lényeges, azonban csak másodlagos szempont volt a közös hagyomány elfogadásának (a nemzeti érdek elsődlegességének) elve mellett. A vérségi elvet éppen azért tekinthették fontosnak, mert feltételezhető, hogy a családtag nem tesz családja érdekei ellen, s hogy a leszármazott nem tagadja meg az isteni ős törvényeit. Az uralkodót ezért a hun-magyar dinasztiából választották, e mellett azonban koronázásakor még esküt is kellett tennie az ország törvényeinek betartására. Isteni származás ide, isteni származás oda – az uralkodó csak addig viselheti a koronát, amíg népéért él és hal.
Az alattvalók akár fegyverrel is kényszeríthették a királyt esküjük betartására. A lázadókat pedig nem lehetett megbüntetni, mivel a nemzet érdekében, a nemzeti hagyományoknak és jogrendnek megfelelően, a büntetlen ellenálláshoz való jog szellemében cselekedtek.
Bakay Kornél figyelmeztet rá, hogy az idegen ajkú magyar királynék mindaddig élvezték a királyi család tagjának kijáró tiszteletet, amíg a közös hagyományhoz tartották magukat, ám amikor méltatlanná váltak a magyar királyi hatalomhoz, meglakoltak.
Így járt például I. András király özvegye, Anasztázia, amikor a Magyarország ellen hadat vezető Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját 1063-ban. Fiával, a megkoronázott Salamonnal, és menyével, a német Judittal együtt, menekülnie kellett az országból. Kun Erzsébet anyakirályné is elvesztette a magyarok rokonszenvét, amikor kiderült, hogy az ő tudtával rabolták el V. István királytól a kis (IV.) László királyfit 1272-ben.
Ezzel szemben az igazságtalanul zsarnokoskodók elleni fellépés büntetlen maradt, még akkor is, ha ennek maga a király, vagy a királyné esett áldozatul. Jó példa erre Péter király megölése, amelyet Vata és emberei hajtottak végre 1046-ban és Vata mégis büntetlen maradt! (A Képes Krónikában ugyanis a 113. szakaszban szerepel 1074-ben Vata főúr, mint Géza herceg követe.) De büntetlen maradt a merániai Gertrúdot meggyilkoló Bánk és veje Simon is 1213-ban, mert igazságosan jártak el.
A király és az esztendő
Mezopotámiában az uralkodót az „országok urának” (vagyis a világ urának), vagy „a Világegyetem négy tája urának” nevezték, ezek a címek pedig eredetileg az isteneknek voltak fenntartva. Az Újév ünnepén tartott szertartás során az uralkodó eljátszotta a meghaló és feltámadó Napisten ciklusára és a vízből születő hősök pályafutására emlékeztető szerepét. E mitikus-rituális eseménysorozat első szakasza – a király megaláztatása – a világnak a teremtés előtti káoszba való visszatérését jelzi. A főpap megfosztotta a királyt jelvényeitől (a jogartól, a gyűrűtől, a szablyától és a koronától), és arcul ütötte. Majd a király, térden állva, ártatlannak vallotta magát: „Nem vétkeztem, ó, Országok ura, nem voltam hanyag istenségeddel szemben”. A főpap az isten nevében válaszolt: „Ne félj … Marduk meghallgatja imádat. Megnöveli birodalmad.” (Eliade/1994/69)
A magyar esztendő szó eredeti „Isten idő” jelentése megengedi annak feltételezését, hogy hasonló hiedelmek és szertartások a magyar ősvallásnak is részét képezhették. A mezopotámiai uralkodó évenként ismétlődő megaláztatása és beszámoltatása mellesleg a magyar királyi hatalom - Szent István Intelmeiben is tükröződő - önkorlátozó tendenciáira emlékeztet.
A pünkösdi királyválasztásról nevezetes pünkösd ünnepe az elmúlt időszakot búcsúztatja, az eljövendőt meg üdvözli.
Ipolyi idejében a pünkösdi királyválasztás során az ifjúság a legények közül királyt, a leányok közül királynőt választ, „amaz az ünnepély feje és rendezője, emez dísze … fejökre korona vagy csak virág koszorú tétetik … minden ház előtt eljárják a körtáncot … pünkösd ünnepére vonatkozó versek … szavaltatnak el … a hosszabb ekkori énekek … ismert népdalok”. A különböző adatok alapján a nyár megjöttének ünnepéről van szó. A tél vén banyaként, vagy gyalázatosan vonszolt fatuskóként kivettetik s helyébe zöldellő ág, virágzó májfa hozatik bé.
A pünkösdi királyválasztás megfelelője ismert a perzsáknál, a babiloniaiaknál, az asszíroknál és a rómaiaknál is. Egykor több lehetett tréfás mulatságnál és az uralkodó leváltására, vagy figyelmeztetésére szolgálhatott.
Kiből lehet uralkodó?
Szakrális király képe rajzolódik ki a magyar népmesékből is.
A mesehősnek (például Fehérlófiának) a születésétől fogva rendkívüli adottságai vannak, hősi tettekre hivatott. Emberfeletti erővel és tehetséggel, azaz táltos tulajdonságokkal rendelkezik: tudja a jövendőt, fákat tép ki tövestől, rendkívüli ellenfeleket győz le, erejét a griffmadár hétszeresen megnöveli, miután a saját húsával táplálja. A mese végén - próbák sorát kiállva – királlyá válik.
Szakrális királyra utaló sámánisztikus mozzanat az a próba, amelynek során az égig érő fára, tehát az égiekhez kell feljutnia.
S hogy a mese valóban az egykori sztyeppi gyakorlatról tájékoztat, azt Mithridatész „mesés életrajza” is bizonyítja: „a jövendő király neveltetése beavatási próbák hosszú sorozatából áll” (Eliade/1997/245)
Szent királyok
A hun-magyar uralkodóház ősvallási hagyományokat őrző királyeszméjének köszönhető a szentek egyetlen más dinasztia esetében sem tapasztalható hosszúságú sora. Hiába változott meg a vallás, hiába fordult keresztényivé a világ, az ősvallásból örökölt eszmények által nevelt uralkodók lenyűgözték a keresztény Európát.
„Szent István királyunkról 1526-ig körülbelül ötszáz külföldi író emlékezik meg. Jó híre-neve Európának minden országába, minden népéhez eljutott és a köztudatban a középkor legismertebb, legnépszerűbb uralkodója, Nagy Károly mellé emelkedett. … Abban a tekintetben pedig csaknem egyedül áll Európának legnagyobb uralkodói között is, hogy a sok-sok feljegyzésben egyetlen bántó, kisebbítő szó sem éri, sem emberi, sem uralkodói mivoltában. Igazi elismerés, mély tisztelet és hódolat övezik nemes alakját.” (Gombos/1938/631)
A hun-magyar dinasztia államszervező bölcsessége nyilvánul meg Szent István Intelmeinek azon megállapításában, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyönge és törékeny”. A nagy király arra gondolhatott, hogy a magyar uralkodó jól teszi, ha az uralma alá tartozó népek mindegyikét a sajátosságaiknak megfelelően kormányozza. Ez vármegyei önkormányzatot, meg vallási türelmet is jelent; de azt is, hogy a lovasnépektől lovat, a sóbányászattal foglalkozóktól sót, a vastermeléssel foglalkozóktól pedig vasat szed adóként; ugyanakkor az udvarában mindig tart idegen országokból érkezett szolgákat, fogad külföldi utazókat és vitézeket - hogy tolmácsokkal és kémekkel rendelkezzen, hogy tájékozott és naprakész legyen a külpolitika, a gazdaság, a kultúra és a hadszervezés dolgaiban. A korabeli királytükrökben e praktikus célokat szolgáló tolerancia ismeretlen.
A királykoronázás magyar szertartásának három feltétel adott sajátos jelleget: a szertartást Esztergom érsekének kellett elvégeznie a székesfehérvári bazilikában, Szent István koronájával. A sajátos koronázási előírások azt a célt szolgálták, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek az éppen trónra lépő uralkodó és Szent István között. A magyarság ugyanis Szent István személyében azt a mitikus őst tisztelte, akitől a királyok hatalma és az alattvalók jogai származnak. István tekintélye megfellebbezhetetlennek számított, s ezért mindenki igyekezett a saját kiváltságait vagy jogait Szent István intézkedéseire visszavezetni. Lehetséges, hogy egyúttal az új szent király fényével próbálták elhalványítani a korábbi mondák és a pogány szakrális uralkodóképzetek sugárzását? Maga az eljárás azonban: a szent minta keresése és követése az ősvallás hagyatékába tartozik.
A késő középkor Európájában egyedülálló királyeszme is okozta, hogy a magyarság ma is jól megkülönböztethető nemzeti karakterrel rendelkezik.
Az ősvallás istenanya-tiszteletének hatása lehet, hogy Szent István kultuszának lényeges elemeként központi helyet juttat a Mária-kultusznak, mely Nyugaton csak a 12. századtól lesz népszerű. Már István király életében kivételes fontossága lett a Mária-kultusznak, hiszen az ő oltalmába ajánlja az ország legfontosabb templomait. A következőkben kristályosodtak egy teljesen egyedi együttessé, mely a majdani Regnum Marianum irányába mutatott.
Mi történik akkor, ha nem az ősvallás királyeszméje kormányoz?
A magyar történelem fordulatai messze nem hatják át mai „politikai elitünket”. Hazánk messze sodródott az ősvallás királyeszméitől, s e távolodásnak a hatását felmérhetjük, ha felütjük a napi sajtót, amelyben ilyen megállapításokkal találkozhatunk:
Az 1990-es 22 milliárd dollár helyett ma már 55 milliárd dollár az államadósság, bár közben az ország vagyona a privatizáció során elfogyott. Az adósság növekedése sokkal gyorsabb, mint a gazdaság növekedése. Az adósság keletkezéséről született egy tanulmány, „amely 1973 és 1989 között vizsgálta az adósságok keletkezését a felhasználás szempontjából. A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az adósságállomány kevesebb, mint húsz százaléka volt arra visszavezethető, hogy az ország több teljesítményt vett volna valaha igénybe külföldről, mint amennyit a külföldnek szolgáltatott. Az adósság nagyobb hányada a kamatok halmozódásából és szakmai hibákra visszavezethető árfolyamveszteségből adódott. A tanulmány megjárta a rendszerváltozás első pénzügyminiszterét, valamint az akkoriban tótumfaktumnak számító államtitkár hivatalát. Intézkedés, vizsgálat nem volt. A munka készítésében közreműködők közül viszont ma már senki sincs felelős pénzügyi beosztásban Magyarországon. Igaz, a dolgozatra nem született semmiféle cáfolat akkor sem és azóta sem. A tavaszi nagytakarítást a tényfeltárókra és nem az elkövetőkre találták ki. A rendszerváltozás kormánya a bankszektort Princzcel, Bokrossal, Surányival, Erőssel és a co-nexusos Lászlóval erősítette. … Újabb hárommiliárd dollárnyi államadósság keletkezett azáltal, ahogy a kereskedelmi bankok konszolidálását az állam végrehajtotta, az ellenőrzésből a parlamentet kizárta. Kimaradtunk a Brady-tervből, amelyben Lengyelországnak jelentős összegben engedtek el adósságot. … A bankkonszolidációt vizsgáló parlamenti bizottság munkáját a kormány ellehetetlenítette. … A sikertelen adósságkezelés a társadalom minden szektorát pusztítja. Forrásaiktól fosztják meg a fejlesztést, emiatt szűkül az élettér, hamarabb jön a halál, ritkábban születik gyermek. … Joggal merülhet fel a kérdés: az adósságkezelésen keresztül folytatott nemzetpusztítás így marad az idők végezetéig, vagy lehet-e ennek megálljt parancsolni?” (Boros/2004)
Ma Magyarországon a születések és a halálozások különbözete negatív. Amíg a fenti kérdésre nincs megfelelő válasz, hazánk lakosságszáma úgy csökken, mintha évente egy kisvárost radíroznának le Magyarország térképéről. A fordulat lehetőségét a történelmi alkotmány (a királyeszmével egy tőről fakadó koronatan) visszaállítása kínálja. Ha ugyanis a posztsztálinista alkotmány illegitim, akkor az adósság is az.
[1]
A sztyeppi történelem forgatagában a nomád birodalmak lakossága állandóan keveredett, ezért a honfoglalók sem képviselhettek egyetlen etnikai jelleget. A sztyeppe a népek kohójaként működött. Mint minden nagy történelemmel rendelkező birodalom, olvasztótégelyként magába fogadta és beolvasztotta a peremterületek népességét. Ezt a folyamatot a vérszerződésekkel tették ideológiailag kezelhetővé: az idegeneket a családba fogadták s ezzel az őstiszteleten alapuló vallás nemzetfenntartó ereje változatlan maradhatott.
Mau-tun, az ázsiai Hun Birodalom uralkodója, Kr. e. 176-ban levelet küldött a kínai császárnak, hogy „hála Isten segítségének, tisztjei és vitézei derekasságának és lovai kiválóságának”, hadai huszonhat birodalmat igáztak le, „és ezzel mindezek hunokká váltak, és a népek, melyek lóháton íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek.” A hun uralkodó soraiból sugárzó humanizmus nem valamiféle kivételes emberi tulajdonság, hanem a sztyeppén a tatárjárásig szokásos szemlélet megnyilvánulása. A legyőzöttek ugyanolyan bánásmódban részesültek, mint a győztesek s a népek közösségét joggal hasonlították a családhoz.
[2]
A sztyeppi koronák gyakori tartozéka a szarv, amely a Biblia szerint is „király” jelentésű.
***
Jókai Mórral és Gárdonyi Gézával már nem beszélgethet; a fenti cikk szerzőjének azonban - egy ideig - még kérdéseket tehet fel, amikor az
Őrség
ben, a
veleméri Csinyálóház
ban nyaral.
