Szamosközi István történetíró, aki 1591-93 körül Itáliában járt, a firenzei Laurenzia hercegi könyvtárban rovásírásos könyveket látott. „Ezen írásmódnak egész kötetekre menő nagyon régi példája maradt fenn máig Etruria nagyhercegének könyvtárában, Flórencben”– írja az Analecta Lapidum ... kezdetű munkájában. –„Nem csak ezek az írásjelek, hanem az egész kódex is magán viseli a nagy régiség minden jegyét, hogy az európaiak már felhagyhatnának a nemrég feltalált ólombetűs könyvnyomtatás dícséretével, minthogy ez a könyv, melyet századokkal ezelőtt, a mai világ szemében ismeretlen betűkkel nyomtattak, kiáltóan hirdeti, hogy ennek a mesterségnek a szkythák voltak feltalálói.” Meg is említi, hogy a herceg állítása szerint egy szkíta fejedelemtől kapta ajándékba a köteteket.
Hogy ez a Szamosközi által említett kötet pontosan milyen lehetett, ma már nem tudjuk megmondani. Az azonban kétségtelen, hogy a sztyeppi népek rovásírással vezetett könyveket alkottak. Egyetlen ilyen – türk rovásírással írt – kötet reánk is maradt.
Azaz Szamosközi tudósítása is megengedi annak feltételezését, hogy a ma ismert magyar krónikafolyam egy eredetileg rovásírással vezetett pusztai évkönyv-sorozatra épülhet. Ilyen könyvek nem csak Itáliában, hanem magyar földön is fennmaradhattak, legalább kivonatokban.
Rettegi István Historia Transylvaniae Hungaricae ... kezdetű művének 1740-ből származó másolata székely ábécét közöl a következő magyarázattal: „A betűk eredetije az etruriai nagyherceg könyvtárának igen régi ép kötetében van meg, nilusi papírra nyomva. A könyv indexében ez van: Igen régi typographikus könyv, szkytha betűkkel az etruriai herceg könyvtárában, melyet állítólag a quirinói szkythák fejedelme küldött X. Leó pápának Florencbe.”
Sebestyén Gyula 1915-ben zavarnak minősíti Rettegi állítását. Maguk a fizenzei kötetek azonban létezhettek, mert 1595-ben, a paduai Antonius Maginus Geographiae, Cl. Ptolomaei Pars II. c. munkájában szintén említést tesz róluk. S ha azok valóban a Rettegi által közölt székely betűkkel íródtak, akkor eggyel több okunk van a honfoglalás előtti rovásírásos magyar évkönyvek létezésének feltételezésére.
Azt is tudjuk, hogy a hun-utód ujgurok 1000 körül fából faragott és olajos korommal megfestett betűkkel könyveket nyomtattak. Bél Mátyás szerint a hunok hozták Európába a könyvnyomtatás technikáját, a hunok régészeti emlékein pedig megtalálhatók a székely jelek előképei. Ezért Rettegi állítása talán mégsem jár messze az igazságtól. A firenzei rovásírásos kötetek „szkíta” betűinek valóban lehetett valami köze a székely rovásjelekhez.
Az akadémikus kutatás azonban nem rovásírásos hun évkönyveket, hanem egy nyugati mintákról másolt „ősgesztát” feltételez a ma ismert magyar krónikafolyam előzményeképpen. Azt persze nem vitatják, hogy a magyarság saját szóhagyománya ebbe a krónikafolyamba bekerülhetett.
Esetenként tanulságos e szóhagyomány és a krónikák kapcsolatának megfogalmazása is.
Róna-Tas András szerint „A magyar ősgesztát jó 270 évvel a honfoglalás után jegyezték le. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a fejedelmi, majd királyi udvar hagyományai ismertek voltak az első írásos lejegyzés előtt is. Úgy kell elképzelnünk e hagyományokat, hogy a fejedelmi udvarban foglalkozásszerűen adták elő a fejedelmi nemzetség történetét. A krónikás általában az emlékezetére támaszkodott, amikor különféle alkalmakkor előadta a történeti hagyományt, de az is elképzelhető, hogy emlékezetét valamilyen eszköz is segítette. Ez lehetett rajz, rovás, vagy pusztán a történet ritmikus, visszatérő elemekkel színezett formája.” (1996/321)
Azaz a máskor hiperkritikus Róna Tas András nem vonja kétségbe, hogy a magyar krónikafolyam korábbi rovásírásos előzményekre támaszkodhatott, amelyek az emlékezet megőrzését szolgálták. S ugyan mi akadályozhatna meg bennünket abban, hogy ezeket – Anonymusra gondolva – évkönyveknek nevezzük?
