A fenti sztyeppi írásemlékek jellemzően valamiféle rovásírással készültek. Ilyen az említett – reánk maradt – feliratok majd mindegyike s feltételezhető, hogy az elveszettek többsége is ilyen volt. Kérdés, hogy a székely rovásírással készültek-e történeti értékű feliratok, évkönyvek vagy krónikák?
Korai székely írásemlékeink java része elveszett, ezért csak feltételezhetjük, hogy voltak rovásírással írt évkönyveink és krónikáink. A fennmaradt kései emlékek között azonban van történeti értékű, a fontosabb események megörökítését célzó felirat. Ilyen például
az énlakai unitárius templom 1668-ból származó rovásírásos felirata
, amely a mennyezet kifestésének állít emléket. Az 1501-ből származó és 1784-ben elpusztult
csíkszentmártoni rovásfelirat
is építési felirat. Öt magyar követ fogva tartásáról – tehát történeti adatról – tájékoztat az 1515-ben készült
konstantinápolyi rovásfelirat
is.
1. ábra. A konstantinápolyi rovásfeliratot megőrző oldalak Hans Derschwam naplójából; szövege: "ezer öcáz tizenöt esztendőben írták ezt, László király öt kevetét váratták itt"
Nagyjából ennyi bizonyítékunk maradt arra, hogy a székely rovásírást egykor felhasználták történeti adatok feljegyzésére. Ez a maradék azonban csupán elenyésző töredéke lehet az egykor volt számtalan történetírás-jellegű alkotásnak.
Nincs okunk kételkedni abban, hogy a sztyeppi magyarok rendszeresen készítettek emlékfeliratokat, s hogy a történeti irodalom terén jelentősebb alkotásokat (évkönyveket, krónikákat) is létrehoztak. Készítésüket szükségessé tehette, sőt kikényszerítette államszervezetük, a gazdasági, katonai, vallási és politikai adminisztráció léte. Például a háborúk tervezésekor ismerni kellett az előző hadjáratok erőforrásigényét, a felkészülés érdekében megtett intézkedések jellegét, a saját hadiipar termelési adatait, a szomszéd népek erejét és szokásait, a földrajzi viszonyokat. Ezekhez genealógiai, vallási stb. adatok társulhattak s mindezek sorozata hamar elvezetett az évkönyvek és krónikák készítéséhez.
Magyar nyelvű rovásírásos évkönyvek feltételezése nem példátlan. Hasonló lehetőséget már Toldy Ferenc és Györffy György is felvetett. Györffy szerint „a rokon türk feliratokból nyilvánvaló, hogy az uralkodó réteg élt vele; a kagánok jegyeztették fel (a székely rovásírás) betűivel tetteiket, az uraknak állítottak feliratos sírkövet.” (1977/362).
Mindezek a magyar történeti irodalom esetében egy lassú, szerves, belső fejlődés feltételezését engedik meg. A magyar történeti irodalom ugyanúgy magyar eredetű, mint ahogy a székely rovásírás is. Azaz nem türk, vagy nyugati minták nyomán alakult ki a történetírásunk, hanem a magyar történelem ismeretlen mélységeiben, akár kőkorszaki előzmények talaján is. Ezért a magyar történeti irodalom első képviselői (műfajukat tekintve) nem az évkönyvek, vagy a krónikák, hanem rovásírással, vagy preírással készített emlékfeliratok és jelképek, például a származásra utaló nemzetségjelek voltak.
Ezeket a jelképeket és emlékfeliratokat – még a Volgától keletre – a rovásírással írt évkönyvek követték.
Kristó Gyula ugyan azt írja, hogy a későbbi kutatás nem igazolta Toldy Ferenc jeles irodalomtudósunk azon feltevéseit, miszerint már a X. században, a magyar nagyfejedelmek kancelláriájában készültek feljegyzések. A „későbbi kutatás” azonban, mint ez Kristó Gyula művéből is kitetszik, – a magyarság kulturális eredményeinek tudatos figyelmen kívül hagyása miatt – korántsem képes megfelelő választ adni a magyar írásbeliség (s ezen belül a történeti irodalom) kezdeteivel összefüggő legfontosabb kérdésekre.
