A szó-, szótagoló- és betűírással rendelkező sztyeppi népek fejlett írásuknak megfelelő színvonalú történetírói alkotásokat hoztak létre.
Berosszosz a szkíták kortársa volt és feljegyezte róluk, hogy “nagyon kedvelték a történetírást és egész könyveket írtak fejedelmeikről és vitéztársaikról” (Ferenczi/1854, Richter/1925, Gosztonyi/1995/ 31. o.). A görög történetíróknál pedig annak emléke maradt fenn, hogy a szkíták az utókor okulására a templomaikban állítottak feliratos emléket hőseik nevezetes tetteinek. Azaz a szkíták bizonyosan vezettek évkönyveket és krónikákat, de emlékfeliratokat is állítottak.
A szkíta írás elsősorban a rovástechnológiára alapozódhatott. A székely írással nem csupán a technológiája egyezhetett meg, hanem a jelrendszer néhány további jellemzője is. Talán nem véletlenül nevezték néhány évszázaddal ezelőtt a székely írást szkíta, vagy hun-szkíta írásnak. A campagnai szkíta balta feliratát két kutató is magyarul, a székely betűk segítségével olvasta el. Azaz a szkíta évkönyveket, vagy azok egy részét vezethették a székely rovásírás elődjével, magyarul, vagy magyarral rokon nyelven is.
A sztyeppi népektől reánk maradt feliratok közé tartozik a majackoje gorogyiscsei kazár, a madarai és pliszkai bolgár, valamint a Bilge kagánnak és Tonjukuknak emléket állító türk írásemlék. Ez utóbbiak történeti értéke közismert.
5. ábra. A türk Bilge kagán síremléke;
nevezetes sorai: "tengriteg tengride türk bilge kagán",
magyarul (kb): "tengerjó, tengerbölcs türk Bilge kagán"
Kevésbé köztudott, hogy az ókori magaskultúrákban olyannyira divatos, történelmi eseményeket megörökítő sziklafeliratok egyetlen európai megfelelőjét a velünk részben közös történelmű, vagy valamiképpen rokonságban is álló, sztyeppéről érkező bolgár nép készítette a bulgáriai Madarában. Aszparuh utódai – Tervel, Kozmeszij és Omurtag kán – vésették föl egy 23 méter magas sziklára a szláv-bolgár állam és Bizánc „történelmi krónikáját”. A sziklán egy lovas is látható, alatta dárdával ledöfött oroszlán hever, mögötte pedig egy kutya. A relief melletti görög nyelvű szöveg azonban annyira tönkrement, hogy a legutóbbi időkig csak részben tudták megfejteni. Amikor végre ez teljesen sikerült, a bolgár tudósok közül alig hitte bárki is, hogy a hazánkban oly sok vihart kavart „kettős honfoglalás” egyik közvetett bizonyítékára derült fény. (Vö. Veszprémi/1981, László/1981/90!)
Könyvek, sőt könyvtárak feltételezése a sztyeppi népeknél és környezetükben korántsem anakronizmus. A korabeli Közép-Ázsia nem csupán városairól, hanem könyvtárairól is nevezetes volt. 523 táján pedig, amikor a magyarság is a Kaukázus előterében tartózkodhatott, a kaukázusi hunok között tevékenykedő örmény egyház térítő papjai Biblia-részleteket fordítottak hun nyelvre.
6. ábra. Kusán irat Turfánból
Nincs okunk azt feltételezni, hogy a történetírás és a könyvek használata az idők előrehaladásával kiveszett volna a pusztai népek szokásai közül. Amint azt sem gondolhatjuk, hogy ha ez általánosan fennmaradt a sztyeppén, akkor alóla éppen a magyarok (hunok, avarok) kivételt képeznének.
A tudós Bonfini szerint is a hunok, az előkelők ösztönzésére és a visszamaradottak írásai és emlékezése által indíttatva, szánják el magukat a Szkítiából való újabb kiköltözésre.
[1]
Milyenek lehettek ezek az írások és visszaemlékezések? A legkézenfekvőbb rovásírással készített feljegyzésekre gondolnunk.
Annál is inkább, mert a szláv írást megalkotó Cirill (azaz Konstantin) legendája az egyházi szertartásokon 861 előtt már saját írást és könyveket használó népek között említi az avarokat és a magyarokat is. Velencében kijelentette: " Mi azonban sok népet ismerünk, akiknek megvannak a maguk könyvei, és saját nyelvükön magasztalják az urat. E népek pedig, mint ismeretes: az örmények, perzsák, abazgok, ibérek, szogdok, gótok, avarok, türzök (türkök, azaz magyarok), kazárok, arabok, egyiptomiak, szírek és még sokan mások". (F. Kováts Piroska: Pannóniai legendák, 1978, 67) Konstantin 861-ben a Krím-félszigeten, 882-ben pedig valahol az Olt völgyében találkozott magyarokkal. Legkésőbb ekkor ismerhette meg az Álmos és Árpád népe által használt rovásírást. A Kárpát-medencében élő avarhunok írásával – s ez lehet a székely rovásírás őse – már 861 előtt is találkoznia kellett.
Érdekes lehetőséget vetnek fel a Bencze Lóránt által felfedezett tények (Bencze Lóránt: A "hív magyarázat" eredete. Magyar Nyelvőr 110, 1986, 170 - 174; Bencze Lóránt: "Ym fyw nekoed" A középkori magyar bibliafordítások eredetéről, Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből, szerk. Kiss Jenő és Szűts László, Bp., 1991, 84-89. ). Ezek szerint az elismert bibliafordításaink előtt léteznie kellett egy korábbinak is, amelynek hatása még Pázmány Péternél is kimutatható. Lehetséges-e, hogy ez a korai bibliafordítás legalább részben azonos lenne a kaukázusi szabír elődeink számára a VI. században készített Quardusat-féle bibliafordítással?
Számunkra most csak az a fontos mindebből, hogy ha eleink az egyházi szertartások kedvéért készítettek könyveket, akkor aligha kételkedhetünk abban, hogy évkönyveik és krónikáik is voltak.
[1]”Unni et majorum hortatu et eorum qui remanserant literis, memoriaque perciti … iterum emigrare constituunt.” Decas I. liber IX.
